2015. március 22., vasárnap

új blog

Sziasztok! :) 
El sem hiszem, hogy a sok gubanc után büszkén jelenthetem be itt is, hogy végre elkészült az új és egyben utolsó blogom. Már januárra terveztem a nyitást, amivel sajnos adódtak gondok, így tegnap estéig nyúlott el a dolog. Viszont nagy szeretettel várok ott mindenkit! Egy teljesen más alapötletű történetről van szó, mint az eddigiek, de nagyon remélem, hogy ez is elnyeri majd a tetszéseteket! 
Szóval annak, aki még nem látta, itt is lenne a...



A prológus már fent van, a részek pedig a Summer '09-nál megszokottan, vasárnaponként fognak érkezni! Nagyon izgatott vagyok, hogy mit gondoltok róla, és remélem, hogy legalább annyira tetszeni fog ez a történtem, mint Hashlyné is. Igyekszem nagyon, hogy ne okozzak csalódást! Imádlak Titeket, köszönöm, hogy eddig vártatok rám! <3 Jó olvasást! :))

Xxx, Csakegylány


2014. december 14., vasárnap

Köszönet

Nem is tudom, hogy kezdhetném ezt az egészet. Annyi mindent kellene most mondanom, de hirtelen azt sem tudom, mivel tudnám kezdeni. Hát, akkor mondjuk a legelejéről!
Január 8-án lesz két éve, hogy elkezdtem ezt a blogot. Akkor nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokáig kitartok majd mellette (mert nem tudom, feltűnt-e valakinek, de a múltkori volt pontosan a 100. fejezet), amiről pedig még álmodni sem mertem, hogy a végére ennyire lesztek kíváncsiak rá. Kicsivel lejjebb láthattok pár statisztikát, amik szerintem teljesen eszméletlenek. Nem is tudom, mikor vagy hogy kezdődött, de egyre többen és többen lettetek egyik hétről a másikra, ma pedig a blog már 460+ rendszeres olvasót számlál. Nem ez volt a célom az írással, ti vagytok nekem a hatalmas bónusz, mert nem gondoltam volna sosem, hogy ennyien lesztek, és még néha ma sem hiszem el. Nagyon jól tudom, hogy milyen pocsék is volt a blog eleje, és ezért is nagyra becsülöm azokat, akik eljutottak a végéig, és köszönöm, hogy adtatok neki egy esélyt, hiszen több negatív kritikát is kaptam az első fejezetek miatt. Gagyogok itt össze-vissza mindenről, mikor a lényeg igazából csak az lenne, hogy köszönök nektek mindent. Eszméletlen hálás vagyok nektek a sok kommentért (pont a fele, mint amit a statisztikában láttok az én válaszaim miatt), díjért, cseréért, szeretetért és támogatásért mind itt, mind a facebookon vagy bárhol, ahol felkerestetek. Imádtam az összes szerkesztett képet és az aranyos kis vallomásaitokat. Imádtam az összes kommentet, még csak a pár sorosakat is, a kisregényeket pedig végképp. Imádtam, mikor versenyeztetek a kommenthosszúság miatt, vagy éppen az első kommentért. Imádtam, mikor nem tudtátok leírni a blog címét helyesen, mikor a számok végére vagy esetleg a két szám közé raktátok a kis idézőjelet. Aranyosak voltatok, mikor úgy aggódtatok a blog befejezése miatt, és nehezen tartottam mindig is magamban, hogy már az első évad végénél tudtam, hogy Hash csakis happy endet kaphat. Sőt, még azt is szerettem, mikor már szinte zaklattatok az új részek miatt. Sokat nevettem a fenyegetéseken, mikor éppen nem jól alakult Hash helyzete.
Annyi mindent és mindenkit tudnék felsorolni, hogy egész héten a gép előtt ülhetnék. Az előző blogom végén felsoroltam az összes kommentelőm nevét, és mindenkit, akit szerettem, és megjegyeztem az olvasóim között, viszont erre most képtelen lennék. Olyan sok kommentet kaptam, és olyan sok mindenkit imádok, hogy félek, hogy valakit kihagynék. De imádom azokat, akik valaha kommentet írtek nekem, feliratkoztak a blogra, vagy esetleg feliratkozás nélkül olvastak, de összegezve mindenkit, aki itt volt velem még akár láthatatlanul is. Imádom azokat, akik már a blog kezdetekor is velem voltak pont, mint azokat, akik akár csak a héten keveredtek ide. Boldog vagyok, hogy ennyi barátot szereztem ezalatt a két év alatt, és már csak ezért is érdemes volt elkezdeni ezt a blogot. Csodás embereket ismertem meg, és emellett olyanokat is, akikre nagyon felnézek és példaképeim a bloggervilágban. 
Már azért is megérte minden héten írni a részeket, hogy ti csak pár percet is szánjatok az elolvasására. Örülök, ha valakinek néha sikerült mosolyt varázsolnom az arcára, vagy esetleg elgondolkodtattam egyes részekkel. Talán egy hét múlva már nagy részetek el is felejti a Summer ’09-t, de reménykedem, hogy valakiknek talán néha-néha eszébe fog jutni Hash története.
Sokan panaszkodtatok, amiért nem árultam el a baba nemét az utolsó fejezetben, de ez teljesen szándékos volt, mert azt szerettem volna, hogy ezt a részt már ti képzeljétek el úgy, ahogy szeretnétek. Kérdeztetek olyanokat is, hogy miért zárom be a blogot, ha ennyire szerettem írni. A válasz erre is nagyon egyszerű. Szerintem már így is elég hosszú lett ez a 100 fejezet, és nagyon sok rossz történt a szereplőkkel, ha pedig még kapnának valamit az szerintem nagyon igazságtalan lenne velük szemben, és elrontanám vele az egész blogot. Meg különben is, nagyon várom már, hogy elkezdhessem az új történetemet. Kértétek már többen is, én pedig most megígérem, hogy nem fogom bezárni a blogot, szóval ha valakinek egyszer csak véletlen az eszébe jut, akkor azt nagyon szívesen várom vissza, ahogy az idetévedő esetleges új olvasókat is. 
Mindenesetre nekem már most hiányzik a Summer '09. Furcsa volt a héten, hogy leültem a számítógép elé, és azt sem tudtam, mit csinálhatnék. Furcsa, hogy ma nem hozok nektek új részt, és így az aranyos kommenteitekre sem várhatok. Sokan tudjátok már, de tervezek írni egy utolsó, új blogot. Január elején fog jönni a prológus/első fejezet, de a szünetben elkezdem majd megtervezni, amibe titeket is bele szeretnélek kicsit vonni, persze csak azt, aki szeretné. A facebook csoportban fognak először kikerülni a szereplők és a prológus is, de aki nem szeretne csatlakozni azt is megértem, és azoknak ide, a blogra hagyok majd egy bejegyzést, mikor kész lesz az új történet. Egyelőre nem árulok el sokat róla, legyen annyi elég, hogy az is egy Harry központú történet lesz az összes fiú szereplésében, viszont szeretnék ezúttal valami szabadabbal foglalkozni, így a banda nem fog létezni benne, szóval nem lesz igazi fanfiction. Nagyon remélem, hogy ott is velem fogtok tartani, ígérem, hogy megpróbálok nem okozni csalódást nektek.
Fogalmam sincs, hogy egyáltalán elolvasta-e valaki ezt a kisregényt, de igazából itt most nem is tőletek búcsúzom elsősorban, hanem a blogtól. Meg talán még azoktól is, akik úgy döntenek, hogy nem tartanak velem a következő írásom alatt.

És akkor még egy kis statisztika: 




Azt hiszem ez a rekorddöntés volt tőletek az én kis búcsúajándékom, szóval nagyon köszönöm! 






Igazából ebből az egészből csak az lett volna a lényeg, hogy nagyon szépen köszönöm nektek az elmúlt majdnem két évet, és nagy szeretettel várlak majd titeket a következő blogomon is.
Xxx, Csakegylány, <33

2014. december 7., vasárnap

2. évad 46. fejezet: A mi happy endünk

Hát, akkor itt is lenne az utolsó, befejező rész! Remélem, hogy nem csalódtok benne, de nem szeretnék előre semmit sem elárulni!
Jövő hét elején hozok majd egy kis búcsúzkodást, meg pár információt is kaptok az új blogomról, szóval azt még lessétek meg, ha érdekelne titeket tőlem egy új történet! Köszönöm a sok támogatást, de ezt majd bővebben pár nap múlva! Most pedig jó olvasást! 



Sosem tartottam magam egy túlságosan határozott személyiségnek, de soha életemben nem voltam olyan bizonytalan, mint az elmúlt hat hónapban. Döntéseim napról napra, óráról órára változtak, és egyre nyomorultabbul éreztem magam. Nem iratkoztam be fősulira, hiszen nem tudtam, hol kellene megtennem, itt, Párizsban vagy esetleg Londonban. Azonban a következő tanévre már nem vállaltam a tanítást, habár nehéz szívvel mondtam búcsút a kicsiknek. A szívem valahogy Angliába húzott, mégsem tudtam rávenni magam, hogy magam mögött hagyjam Párizst. 
A számítottnál sokkal gyorsabban telt el az a hat hónap, nekem pedig még gondolkodnom kellett. Azonban eljött augusztus első napja, majd a második is, én pedig egyre kétségbeesettebb lettem, hiszen talán akkor dobtam el életem egyetlen lehetőségét a valódi boldogságra.
- Ashlyn Isabella Higgins, mégis miért nem találtalak meg ma reggel Paul házában? – keltem augusztus másodikán barátnőm hangjára, minek nagy ereje bántotta füleimet ezekben a reggeli órákban.
- Mit akarsz, Sarah? – nyögtem álmosan.
- Hol a fenében vagy, Ash?
- Hát, Párizsban, hol máshol? – sóhajtottam fel már teljesen éberen, hiszen az azonnali bűntudat egészen magamhoz térített.
- Ash,  neked teljesen elment az eszed? Felfogod egyáltalán, hogy mit adsz fel ezzel?
- Kérlek, Sarah, ne csináld. Még bizonytalan vagyok, és…
- Bizonytalan vagy? – szakított félbe teljes hangerőn. – Te őrült vagy nem pedig bizonytalan! Miért teszed tönkre a saját életed? Szereted Harryt, hát, nem igaz?
- De – leheltem elhalóan.
- Akkor meg mi a fenét keresel még mindig Párizsban, a határidő letelt! Egyetlen érvet kérek! Csak egyetlent mondj, amiért megéri ott maradnod!
- Én… Én csak… - akadt el a lélegzetem, mert bármennyire is kerestem egy megfelelő indokot, képtelen voltam olyat találni a sok értelmetlen kifogás között, ami felért a Londonban rám vártakkal.
- Én is így gondoltam – sóhajtott fel. – Neked teljesen elment az eszed… - morogta halkan.
- Most mit csináljak, Sarah? – kérdeztem zavartan.
- Elmondom neked, hogy mi lesz most! Foglaltam neked jegyet a következő londoni gépre, te pedig felpakolod a legszükségesebb dolgaidat, és felmondod a lakást. Elmész a nagyidékhoz, elköszönsz, és nagyon szépen megkéred őket, hogy küldjék utánad a maradék cuccodat, aztán felülsz a hatkor induló gépre, lepakolsz apádéknál, majd Harryhez mész, és bocsánatot kérsz.
- Mit fog mondani? – kérdeztem remegő hanggal, ahogy sietve kezdtem el a legfontosabbakat bőröndömbe dobálni.
- Imád téged, Ash, ez nem kétség és csak pár nap késésben vagy, de ha nem akarod elveszíteni, akkor nincs helye a tökölésnek, és igyekezz haza! – kaptam meg a parancsot.
- Otthon találkozunk – ígértem, és kinyomtam a telefonomat.
Idegesen rohangáltam fel-alá a lakásban, míg mobilomat a fülemhez tartva próbáltam mindent rekordidő alatt elintézni. Szívem a torkomban dobogott, ahogy magamban imádkoztam egy utolsó lehetőségért, hogy legyen még egy alkalmam helyrehozni, amit elrontottam.

Nem gondoltam soha magamról, hogy egy türelmetlen ember lennék, de a várakozás a reptéren egészen megőrjített. A nagyiéknál még volt időm egy rövid búcsúra, és megígértem nekik, hogy amint lehetőség van rá, újra látjuk egymást. Mindig távol éltek tőlünk, így sosem volt velük olyan erős a kapcsolatunk, mégis az elmúlt lassan egy évben azért eléggé megszoktam biztató közelségüket.
A repülő órákat késett, így már késő este volt, mire a gép felszállt, és hajnal, míg hazai földet ért a lábam. Bármennyire is bizonytalan voltam a hazajövetellel kapcsolatban, most akkora mosoly ült ki az arcomra. Féltem, hogy milyen lesz hazajönni, de az angol levegő igazi felfrissülésként hatott. Nem nyomasztott, mint egykor, mikor elmentem innen, úgy éreztem, hogy én valóban ide tartozom, hogy végre otthon vagyok.
Hajnali fél háromkor csengettem be kulcsok hiányában abba a jól ismert házba, ahol már lassan egy éve nem is jártam. Apáékkal megbeszéltük, hogy húsvétkor én látogatom meg őket, de végül rávettem az én öregemet, így ők jöttek Párizsba, mint karácsonykor is.
Apa fáradtan nyitott ajtót, szerintem még midig félálomban volt, de szemei azonnal kipattantak, mikor meglátott engem a küszöbön.
- Ashlyn! - tátotta el a száját, mikor bőröndömet elejtve a nyakába ugrottam.
- Szia, Apa! – kuncogtam elképedésén, és az őszinte örömtől.
- Hát, mit csinálsz te itt? Történt valami Párizsban? – kérdezte kissé aggódva és még mindig hitetlenül.
- Nincs semmi gond, egyszerűen csak elég volt Párizsból. Hiányzott Anglia, London, meg persze ti is. Ez az egész egy gyors döntés volt, és már nem volt időm szólni nektek – hadartam izgatottan a fülébe.
- Szóval akkor ez már végleges? – láttam megjelenni egy hatalmas mosolyt az arcán, mikor elhúzódtam tőle.
- Igen, teljesen végleges – mondtam sugárzón. – Ugye még megvan a szobám? – kérdeztem, ahogy beljebb léptem bőröndömmel a kezemben.
- Pont úgy, ahogy hagytad! – vette át tőlem a nehéz táskát, és követett fel az emeletre.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, ahogy beértünk a régi szobámba, ami ez elmúlt egy év alatt egy cseppet sem változott. – Menj csak aludni, Apa, nyugodtan! – biztattam. – Holnap reggel mindent megbeszélünk, ígértem.
- Örülök, hogy végre itthon vagy, Ashlyn – mosolyodott el lágyan.
- Én is – vallottam be. – És holnap reggel is itt leszek, szóval, jó éjt, Apa, mert holnap kedd, azaz munkanap – húzódott széles vigyor a számra. Az én öregem csak nevetve csóválta meg a fejét, majd lassan elhagyta a szobámat. Nem igazán voltam benne biztos, hogy reggel még emlékezni fog-e a történtekre, és nem csak egy álomnak hiszi majd az egészet, amiért hajnalban vertem fel őt.
Sietve fürödtem le, miközben megállapítottam, hogy ebben a házban semmi nem változott, mióta elköltöztem innen. Lefekvés előtt még kisöcsém szobájába osontam be, és óvatosan túrtam selymes szőke fürjei közé. Édesen aludt még, és olyan nagyfiúnak tűnt már. Sajnáltam azt ez egy évet, ami kihagytam az életéből, de megfogadtam, hogy soha többé nem hagyom őt itt ennyi időre, hiszen mindig is imádtam ezt a kisfiút, mindennél jobban az egész világon.

Régen aludtam már ilyen pihentetően, mint aznap este saját ágyamban, mégis már korán kipattantak a szemeim a hajnali lefekvéshez képest. A ház azonban már teljesen üres volt rajtam kívül, apa munkában, míg Adam valószínűleg Dorotával tartott, amíg nem kezdődött el újra az ovi. Talán a közelgő esküvőt mehettek szervezni. Még jóval elutazásom előttre volt kitűzve az időpont, azonban Laurent édesapja hirtelen elhunyt, így elhalasztották az esküvőt, de a dátum most már egyre közelebbivé vált.
Korai kelésemet csakis az idegességnek tudhattam be. Habár szörnyen féltem az elutasítástól, amit valójában meg is érdemeltem volna saját butaságom miatt, mégsem húzhattam tovább a dolgot, most nekem kellett lépnem, hiszen Harry már így is annyi mindent tett a kapcsolatunkért, így én voltam ezúttal a soros. Sietve öltöztem fel egy lenge kis ruhába a nyári meleg miatt, és a gyaloglást választottam, hiszen nem kellett többet sétálnom pár utcánál, közben pedig sietve elfogyasztottam egy almát is.
A görcs a gyomromban egyre csak szorított, ahogy minden lépéssel közelebb kerültem ahhoz a jól ismert házhoz. Már messziről láttam a nagy fekete Range Rovert a kapufeljáró előtt, amiből arra következtettem, hogy Harry otthon van, de készül valahová. Szinte percekig álltam az ajtóban, és nagy levegőket véve próbáltam bátorságot venni magamon a csengetéshez. Kezemben a kis ezüstláncot szorongattam a rajta a gyönyörű jegygyűrűvel, ami azóta sem volt az ujjamon, hogy Harry a nyakamba tette volna, de azóta sem váltam meg tőle egy pillanat erejéig sem. Mégis mindhiába minden előkészületnek, mert egyszer csak kinyílott előttem a nagy faajtó, és azonnal egy smaragd tekintettel találtam magam szemben. Harry csillogó szemei kikerekedtek, ahogy megpillantott engem, és kiejtette kezei közül a nagy dobozt, aminek tartalma a földön csörömpölve landolt, és hangok alapján biztos voltam egy kis törésben is.
- Oh, sajnálom! Nem akartalak megijeszteni! – mentegetőztem azonnal, és máris lehajoltam, hogy összeszedjem a kihullott tartalmat. Furcsállva néztem, ahogy kanalak, majd villák akadtak a kezembe.
- Uhm… Hagyd csak… - sóhajtott Harry, majd sietve felvette a földről a dobozt.
- Összetört benne valami? Ha igen, esküszöm, kifizetem!
- Nincs rá szükség – vonta meg a vállát. – Semmi pótolhatatlan, maximum pár tányér. – Ekkor ugrott be valami, mert hirtelen bepillantást nyertem a házba, ami most szinte teljesen üresen állt.
- Elköltözöl? – csodálkoztam el.
- Igen – bólintott egy aprót, ahogy a kocsija felé ment. – Csak ide a közelbe – dobta be a dobozt a csomagtartóba a többi mellé.
- Oh, értem – motyogtam bután. Láttam, hogy menni készült, és nem volt szándékom feltartani őt, de utáltam, hogy olyan furcsán viselkedik velem, és képtelen lettem volna szó nélkül maradni.
- Meg akarod nézni? – kérdezte meglepetésemre.
- Öhm… Persze – bólintottam hevesen.
- Akkor szállj csak be! – csukta be maga után a kocsi ajtaját, és türelmesen várta, hogy helyet foglaljak az anyósülésen. – Mikor érkeztél? – kérdezte pár perc csend után, miközben napszemüveggel eltakart szemeit az útra szegezte.
- Ma hajnalban – válaszoltam halkan. – És te mikor döntöttél úgy, hogy elköltözöl?
- Két hónapja vettem meg a házat – vonta meg a vállát. – Kellett valami új – tette hozzá, mire kissé összeszorult a szívem. Reméltem, hogy nem így van, de féltem, hogy mi van akkor, ha csak a velem töltött időszakot akarta volna lezárni ezzel? Valóban ennyire elkéstem volna?
Az út további része azzal telt, hogy Harryt megpróbáltam minél kevésbé feltűnően bámulni, kisebb nagyobb sikerekkel. Haját még minden nem sikerült levágatnia, de így csak még nagyobb volt a kísértés, hogy ujjaimmal végigszántsam azokat a puha fürtöket. Rózsaszín ajkai olyan kívánatosak voltak, és nagy erőfeszítés kellett tennem, hogy egyszerűen csak ne csókoljam meg őket. Még pár perc kínos csendben telt kocsikázás után megérkeztünk egy hatalmas, mégis gyönyörű házhoz. Hasonlított Harry előző otthonához, és hiába imádtam én azt is, ez még sokkal jobban tetszett, legalábbis, amit kívülről láttam belőle. Nem tudtam, hogy nekem van-e még ez után is engedélyem, de beljebb léptem a házba, mikor Harry ajtót nyitott nekem.
- Ez gyönyörű – szökött ki ajkaim közül, mire Harry csak egy aprót biccentett, majd mintha egy kis szomorúságot láttam volna átsuhanni tekintetén, ahogy végignézett munkáján. A hatalmas terek ellenére az egész mégis olyan otthonosnak tűnt. Ízlésesen keveredett a régebbi és a modern stílus, miközben hatalmas ablakok voltak mindenhol ezzel tökéletes fényt adva az egész háznak. A legjobban mégis akkor tátottam el számat, mikor a nappaliban megpillantottam egy csodálatos és hatalmas méretű fekete versenyzongorát, amiről minden zenész csak álmodozhat.
- Te játszol? – kérdeztem még mindig elképedve. Közelebb léptem a mesés hangszerhez, de megérinteni már nem volt bátorságom.
- Nem, de talán megtanulok – vonta meg a vállát. – Az emeletet is megnézed? – kérdezte a lépcső felé mutatva, mire csak egy aprót bólintottam. Valamiért ma nagyon nem ment nekünk a kommunikáció. 
Követtem őt az elemeltre, amiből ebben a házban csak egyetlen egy volt Harry előző otthonával ellentétben. Az első szinten négy hálószobát számoltam össze két fürdővel és egy dolgozószobával együtt. Középen a legnagyobb hálóba léptem be elsőnek, és egyszerre tűnt gyönyörűnek és mégis kissé fájdalmasnak az egész. Harry már valóban egészen beköltözhetett, hiszen az ágyon már ott volt az ágynemű, igaz, csak az egyik felén. Egy nagy gardrób is nyílott az egyik oldalon, aminek minden polcát és szekrényét Harry ruhái foglalták el. Egy kis friss levegő lengte be a meleg szobát, én pedig ekkor vettem észre egy kis erkélyt, és csendesen tártam nagyobb az üvegajtót, majd kiléptem a meleg nyári napsütésbe. Az udvar is egészen gyönyörű volt a hőség ellenére zöldellő fűvel és pár fával, valamint a frissítőnek tűnő, nem túl nagy medencével.
- Reggelizhettünk volna itt, tudod? – zökkentett ki Harry hátam mögül jövő hangja álmodozó gondolataim közül. Arra gondoltam, hogy milyen lenne, ha Harryvel ketten élnénk itt. Milyen lenne mellette ébredni újból, és ebben a hőségben bebizonyíthatnám neki, hogy tudok már úszni, és talán még főznék is neki. – Annyiszor elképzeltem már, hogy milyen lenne végre nem egyedül reggelizni. Gyönyörködtem volna benned, ahogy a zongorán játszol nekem, még azt is megbeszélhettük volna, hogy folytasd, amit elkezdtél Párizsban, és taníthattál volna itthon. Adamnek is berendeztünk volna egy szobát, hogy néha velünk legyen. Nem lett volna már szükséged arra, hogy főzz, mert úgy bántam volna veled, akár egy hercegnővel – hangja szomorúan csengett, ahogy az erkélyen álló kis asztalkára, és a mellette álló egyetlen székre szegezte tekintetét. – De eldobtad az egészet – nézett rám, és szemei egyszerre sugalltak bánatot és dühöt.
- Sajnálom – sütöttem le szemeimet szégyenkezve. Tudtam, hogy butaságot csináltam, és csak reménykedtem, hogy még nem tettem akkora kárt, amit ne tudnék helyrehozni.
- Vártam rád, Ash – szólalt meg szemrehányóan. – Hat hónapon keresztül csak rád vártam. Biztos voltam benne, hogy el fogsz jönni. Elköltöztem ebbe a házba, hogy ezzel is csak a te helyzetedet könnyítsem. Megvettem mindent kettőnknek, arra is figyeltem, hogy neked is minden tetsszen.
- De már itt vagyok – suttogtam elhalóan.
- De késtél – vetette a szememre.
- Három napot – védekeztem halkan.
- Pont eleget ahhoz, hogy összetörd a szívem. Vártam rád a reptéren július utolsó napján. Tudtam, hogy az utolsó géppel fogsz jönni, de abban is biztos voltam, hogy ott leszel. Aztán megérkeztek az utasok, és te nem voltál közöttük. Órákig reménykedtem, hogy talán csak elkeveredtél, de hinni akartam, hogy jönni fogsz. Percről percre azonban egyre csak rájöttem, hogy egyszerűen ellöktél magadtól, és minden, amit olyan szépen felépítettem és elterveztem kettőnknek, az egy pillanat alatt összetört. – Szeme szikrázott, ahogy hozzám beszélt, én pedig gyorsakat pislogva tüntettem el egy könnycseppet a szememből.
- Annyira sajnálom, Harry - ismételtem elhalóan. 
- Hazajöttem, és kidobtam mindent, amit neked vagy kettőnknek vettem, egyedül a zongorát sajnáltam. Lemondtam rólad, és pont most tűnsz fel újra. Nem játszadozhatsz velem így, Ash. Nem egy tárgy vagyok, amit elrakhatsz a szekrénybe, és majd néha előveszed, ha már szükséged van rá. Nem hagyom, hogy kihasználj. – Szavai összetörték a szívemet, és rájöttem, hogy sokkal nagyobb kárt okoztam, mint az gondoltam volna. Az a három nap nem tűnt soknak, de Harry a poklokat járta meg ez idő alatt.
- Te is tudod, hogy mit jelentesz számomra – suttogtam. – Én csak olyan kétségbeesett voltam. Nem hittem el, hogy ilyen könnyen boldog lehetek. Veled akarok lenni, de mi a biztosíték, hogy nem jön valami, ami megint szétválaszt minket? – kérdeztem kétségbeesetten, és tudat nélkül, de ujjaimat a nyakamban lógó gyűrű köré zártam. Harry tekintete lecsúszott kezemhez, szemei pedig egy pillanat alatt elsötétültek.
- Még jó, hogy emiatt többé már nem kell aggódnod – vetette felém, és nekem hátat fordítva akart elsétálni.
- Kérlek, Harry! Képes vagyok vállalni a kockázatot! Ezért jöttem haza! – bizonygattam utána szólva. – Szeretlek, Harry… - halkult el a hangom, mire Harry egy pillanatra megfagyott, és felém fordult szomorú szemekkel.
- Én is szeretlek, de elegem van, Ash. Eleget harcoltam már érted, és egyszerűen belefáradtam. Most az egyszer rajtad van a sor, hogy tegyél valamit.
- Igazad van – gondolkoztam el. – Sosem hagytál engem cserben, és ezúttal én sem foglak téged. Be fogom bizonyítani, hogy nem hiába költöztél el ide, és vártál rám fél évet. Nem véletlen volt, hogy elfogadtam tőled ezt a gyűrűt, és nem nyugszom, amíg ugyan olyan biztossággal nem húzod az ujjamra megint, mint Párizsban – ígértem elszántan.
- Elképesztő, hogy mire vagy képes egy kis nyomás alatt – jegyezte meg kissé meglepődve, én pedig halványan elmosolyodtam.
- Akkor ez azt jelenti, hogy még találkozunk, igaz?
- Ez rajtad múlik – vonta meg a vállát, majd otthagyott az erkélyen buta mosollyal az arcomon. Végre éreztem egy kis reményt, és megértettem, hogy Harry csupán csak meg van sértve, de akarja ezt. Még akar engem, bármilyen buta is voltam, és cserbenhagytam őt, de soha többé nem fogom elkövetni ezt a hibát.  
Alig egy fél óra múlva pedig még ki sem pakolt bőröndömmel együtt léptem be a nyitva hagyott ajtón. Mellkasomban hevesen dobogott a szívem, hiszen benne volt a pakliban, hogy Harry egyszerűen csak kidob majd, de annyi meggondolatlanságot csináltam már, hogy ez még bőven belefért.
A ház azonban szinte teljesen üresnek tűnt, és sehol sem találtam Harryt. Felcipeltem hatalmas bőröndömet az emeletre, de ott sem volt a Göndörke. Letettem a táskámat a háló ajtajában, hiszen azt egyelőre nem tudtam, hogy szükség lesz-e arra, hogy egy ideig külön ágyban aludjak. Kimentem az erkélyre, és lenéztem az udvarra, ahol egy pillanat alatt megtaláltam szemeimmel a Göndörkét, amint fürdőnadrágban egy napozóágyon ülve olvasott. Szinte nem is volt időm megbámulni tökéletesen izmos testét, mert megérezhette, hogy nézik, és az irányomba kapta tekintetét. Kissé csodálkozva emelte el szemei elől napszemüvegét, talán csak, hogy megbizonyodhasson arról, hogy valóban engem lát-e. Széles mosollyal integettem felé, mire ő csak megcsóválta a fejét, és visszatért könyvéhez. Azonban láttam, ahogy gödröcskéi fel-felbukkannak szája sarkában, bármennyire is próbálja visszatartani híresen csábos mosolyát.
Szélesen vigyorogva mentem vissza a szobába, és csak ekkor tűnt fel, hogy mi változott fél óra alatt a házban. Apró változások voltak ezek, de nekem mindennél többet jelentettek. Az erkélyen az asztalka mellett már két szék állt, és az ágy mindkét oldala elő volt készítve az alvásra. A gardróbban kicsivel több mint egy szekrényt idő közben felszabadítottak, és meglepetésemre a fürdőben a zuhanyzó mellett női tusfürdőket és samponokat találtam egy új fogkefével együtt.
Tudtam, hogy ezzel még nincs egészen rendben a dolog, és éreztem, hogy van még mit tennem, hogy visszanyerjem magamnak Harryt, de abban is biztos voltam, hogy harcolni fogok kettőnkért, míg minden újra tökéletes nem lesz, amit már senki nem tehet tönkre.
Nem akartam Harryre rárontani, így arra használtam az időt, hogy kicsit jobban feltérképezzem a házat. Végül pedig a nappaliban a zongorán állt meg a tekintetem. Megmelengette a szívemet, hogy Harrynek még ez is eszébe jutott, mert hiába sosem mondtam, de előző házában hiányzott nekem valami hangszer. Tudom, hogy a Göndörkének is voltak a zongorával próbálkozásai, de talán egy nap még lesz alkalmam arra, hogy megtanítsam őt játszani. Most azonban én ültem le a hangszer mellé, mert nem tudtam ellenállni csábításának. Olyan gyönyörű volt, és sosem játszottam meg hasonlón. Imádtam a tiszta hangját, és úgy érezhettem magam, mint egy profi. Már egy jó ideje ott ültem, miközben lágy dallamok zengték be az egész nappalit, de annyira belefeledkeztem a zenébe, hogy hosszú idő után vettem csak észre Harryt a szemem sarkából. Azonnal megálltak ujjaim, és kissé zavartan néztem rá. Még mindig fürdőnadrágjában volt, de felülre sajnálatomra már egy pólót is felhúzott.
- Játssz csak, ne hagy abba – biccentett egy aprót, de arca érzelemmentes volt. Halvány mosollyal ültem arrébb a nagy zongoraszéken, és megpaskoltam magam mellett a bársonyos anyagot, majd újra játszani kezdtem. Már azt hittem, hogy Harry visszautasítja az ajánlatomat, mikor hosszú percek után szemem sarkából láttam, hogy helyet foglal mellettem. Pont úgy ült, hogy ne érjen hozzám, de bőrömön éreztem a belőle sugárzó meleget, ezzel pedig teljesen megőrjítve engem. Szívem hevesen dobogott közelségétől, és nehéz volt a levegővétel is, egyedül azt reméltem, hogy ő is érzi ezt. Hosszú percekig csak szemével követte ujjaimat, majd hirtelen derekam köré fonta egyik karját, mire kezeim elgyengültek, és lecsúsztak a zongora billentyűzetéről. Finoman dőltem neki, és nagyot sóhajtva hunytam le szemeimet. Harry az állam alá nyúlt, majd arcomat maga felé fordította. Szemeim kívánatos ajkaira tévedtek, de nem akartam rárontani, hiszen nem voltam olyan helyzetben, hogy megcsókolhattam volna őt. Azonban, mintha olvasott volna gondolataim, puha ajkait az enyémekre nyomta, és lágyan csókolt, mintha csak porcelánból lennék.
- Még mindig dühös vagyok rád, csak, hogy tudd – súgta, de hangja egy csepp haragot sem hordozott már.
- Szeretlek, Harry – vallottam halkan. – És mindent meg fogok tenni, hogy ez bebizonyítsam neked. Csak, hogy tudd – tettem hozzá az ő stílusában, és éreztem, ahogy elfojtott kuncogás rázza meg a mellkasát. Tudtam, hogy csak meg akar engem dolgoztatni, hogy ne legyen könnyű a helyzetem, de már régen megbocsájtott. Azzal is nagyon jól tisztában voltam, hogy nem érdemeltem gyors bocsánatát, de talán pont ezért voltunk mi olyan jók együtt.
A mi kapcsolatunk sosem két tökéletes emberről szólt, hiszen mindketten temérdek hibát követtünk el, miközben sok titok és hazugság, vagy az élet akadályai álltak közénk. De én őszintén kezdtem azt hinni, hogy van annak oka, hogy annyi távol töltött idő, és fájdalmas perc után még mindig volt remény számunkra. Most először igazán hittem a sorsban, hogy mi ketten valóban egymásnak lettünk teremtve.



Tizenkét év múlva

Az iskola egész területét nagy nyüzsgés töltötte be, ahogy kiszálltunk a kocsiból. Az idő is kedvezett ehhez a jeles naphoz, ami a szülők és hozzátartozók sokkal jobban vártak már, mint a diákok, akik alig győzték végigszenvedni a ceremóniát, hogy végre megkapják a jól megérdemelt szabadságot legalább az egyetem vagy főiskola kezdetéig. El sem hittem, hogy az én kisöcsém lassan felnő, és most hogy letette a végső vizsgákat, szeptembertől már főiskolát fogja kezdeni.
- Gyere, Ashlyn, keressünk ülőhelyet! – hívott apa sietve. Talán ő még nálam is izgatottabb volt, habár büszkébb biztosan nem lehetett.
- Elhoztad az ajándékot? – kérdeztem, miközben a sportcsarnok felé igyekeztünk.
- Azt hiszem… - tapogatta meg kabátzsebét. – Bent hagytam a kocsiba a jegyeket! – csapott a homlokára idegesen.
- Semmi baj, majd én addig foglalok helyeket, míg te visszamész értük – nyugtattam meg. Mindenféleképpen feltétlenül fontos volt, hogy meglegyenek azok jegyek, hiszen Adam már évek óta betegesen rajong a kosárlabdáért. Sajnos nem sokat értek ehhez a sporthoz, de annyit tudok, hogy öcsém megőrül érte, főleg az amerikai csapatért, így a nyáron repül is az Egyesült Államokba pár meccsre.
A Higgins családhoz híven pont az utolsó percekben érkeztünk meg, így csak a szerencsén múlott, hogy találtam még két szabad helyet. Leültem, és idő közben lassan elkezdődött az ünnepség is. Adamet rögtön megtaláltam a diákok között, és egyszerűen édesen… bocsánat, elég jóképűen festett az egyenruhában. Azonban apa nem jött, én pedig kicsit ideges lettem, mikor nem találtam meg az arcot, akit kerestem, pedig tudtam, hogy nem hagyná ki Adam ballagását.
- Helló, Mrs. Stlyes – búgta a fülembe egy jól ismert, mély hang, az én arcomra pedig mosoly ült ki egy pillanat alatt. Csak a magam melletti, pár perce még üres hely felé kellett néznem, hogy megpillantsam azokat a smaragd íriszeket.
- Tudtam, hogy el fogsz késni – csóváltam meg a fejem kissé rosszallóan, de képtelen voltam rá haragudni.
- Volt egy kis elintéznivalóm – vonta meg a vállát, majd derekam köré fonta egyik karját.
- Elhoztad az ajándékát? – kérdeztem suttogva, hogy ne zavarjam meg az igazgató biztosan szörnyen unalmas beszédét.
- Persze – vette elő a kis bársonydobozt bizonyítékként.
- Találkoztál apával?
- Igen, viszont nem talált helyet csak hátul, de majd úgy is találkoztok az ünnepség után.
- Akkor jó, mert azt hiszem, valahogy beszélnem kell vele, mielőtt találkozik Adammel – sóhajtottam egy aprót. – Meglátja a bizonyítványát, és teljesen ki fog akadni.
- Még mindig nem tud róla? - Ő csak jót mulatott az egészen, míg engem az őrületbe kergetett öcsém a titkolózásával. 
- Nem, és tudom, hogy ennek nem lesz jó vége – csóválta meg a fejem bosszúsan.
- Most mit csináljon, ha jobban érdekli a kosár, mint a kémia? – védte meg azonnal öcsémet.
- Én a matekot utáltam, mégis nem épphogy csak átmentem belőle.
- Ő egy fiú, és különben is, a kosárhoz nem kell a kémia.
- Ezt apának magyarázd be.  – Apa még mindig abban a tudatban volt, hogy Adam ma egy kitűnő bizonyítványt visz ma haza, ami valójában csöppet sem volt így. Az öcsémről már gyorsan kiderült, hogy nem szeret tanulni, ahogy a zene sem az erőssége, mint ahogy azt apa elvárta volna, de végül sikerült megbarátkoznia a tudattal, hogy a fiából sportember lesz. Csak azt a bizonyítványt kellene még előle eldugni, míg Adam el nem utazik Amerikába. 
- Ne idegesítsd fel magad nagyon – csúsztatta kezét enyhém gömbölyödő pocakomra, én pedig halványan elmosolyodtam, mikor lepillantottam összekulcsolt kezeinkre. Nyolc év után még mindig megmelengette a szívemet, mikor gyűrűjére néztem, ami csakis hozzám kötötte. Vártunk pár évet az esküvővel az én kérésemre, de nem sokkal Perrie és Zayn házassága után mi is véglegesen egymáséhoz kötöttük életünket egy szűkebb családi és baráti körben. Kapcsolatunk sosem volt zökkenőmentes, de az elmúlt tizenkét évben csak apróbb veszekedéseink voltak, és őrülten szerettük egymást még olyan sok idő után is.
- Jó, de segítesz beszélni vele, ugye? – néztem fel rá reménykedve.
- Hát, persze – mosolyodott el édesen. Szinte semmit nem változott az évek során. Ugyanaz a kusza, göndör haj, csillogó smaragd szemek és kisfiús mosoly, amit sosem tudnék megunni.
- Szerinted Adam nagyon csalódott lesz, hogy nem kapja meg a motort? – kérdeztem kis szünet után.
- Nem hinném – vonta meg a vállát, és megszakította a szemkontaktust, ami gyanús lett nekem.
- Ez meg mi volt, Harry? – néztem rá összeszűkült szemekkel. – Te titkolsz előlem valamit! – vádoltam meg. – Mutasd csak azt a dobozt! – nyújtottam felé a tenyerem.
- Ash, az csak egy órásdoboz, nem rejtettem el benne egy motort. – Csak a kulcsot hozzá…
- Esküszöm, kinyírlak – sóhajtottam fel.
- Az órát is megvettem, ha ez megnyugtat – próbálta menteni a helyzetet.
- Nem adhatod neki oda a motort még legalább két évig – kötöttem ki.
- Oké, Főnök! – bólintottam egy nagyot, de éreztem, hogy ennek a dolognak még lesz folytatása.

Igazából emlékeim szerint a ballagások sokkal hosszabbak és unalmasabbak szoktak lenni, bár csak diákkori tapasztalataimra támaszkodhattam. Kicsit megkönnyeztem, mikor Adam átvette az érettségi bizonyítványát. Még emlékszem, mikor olyan kicsi volt, hogy a karomban vittem, szeptembertől pedig már elköltözik otthonról.
Lassan mindenki szedelőzködni kezdett, így mi is Adam keresésére indultunk.
- Gratulálok, Öcsi! – öleltem szorosan magamhoz, és a sok hormontól talán kicsit túl érzelmesen is.
- Oké, oké, de azért nem kell túlzásokba esni – húzódott el tőlem gyorsan. Furcsa volt eleinte, hogy már én nézek fel az öcsémre, de mostanra azért már sikerült megszoknom.
- Hogy tetszik a szabadság? – fogott vele kezet Harry is. – Most jöhetnek csak igazán a bulik, na meg a csajok. Használd ki az időt az egyetemig! Emlékszem, én ilyen koromban már… - kezdett volna áradozni, mikor egy jól irányzott mozdulattal oldalba könyököltem, ezzel beléfojtva a szót. – Na, mindegy, szóval gratulálok! – veregette meg a vállát, és közben észrevétlenül csúsztatta a kezébe a kulcsot már doboz nélkül.
- Kösz, Haver! Te vagy a legjobb! – csillant fel öcsém szeme. Valamiért mostanában sokkal jobban kijött Harryvel, nekünk pedig csak a piszkálódás jutott, de gyakran jött hozzám, ha segítségre volt szüksége, és mindenbe beavatott, ez tett minket igazi testvérekké.
- Harry, erről még beszélünk – mutattam szúrós szemmel a Göndörkére. – Adam, te pedig gyorsan találd ki, hogy mit mondasz apának, mert mindjárt megtalál minket.
- Arra gondoltam… - lépett felém közelebb, miközben olyan lágy hangon beszélt, mintha csak egy lánynak bókolna, azonban ez rajtam már nem fogott. – Hogy esetleg megőrizhetnéd… Csak pár napra – vontam meg a vállát, de közben könyörgőn nézett rám.
- Nem, Adam, ez a te sarad! – jelentettem ki. – Én nem fogok neked fala…
- Hát, itt vagytok! – szakított félbe apa vidám hangja. – Gratulálok, Fiam! – ölelte meg gyorsan a legkisebb Higginst, majd átadta neki a borítékot a jegyekkel együtt.
- Kösz, Apa – mosolyodott el öcsém, miközben szeme sarkából könyörgőn nézett rám.
- Na, hadd lássam azt a bizonyítványt!
- Öhm… az most nem fog menni… - rázta meg a fejét az öcsém, és éreztem, hogy táskámba csúsztatja az érettségit. – Kérlek, kérlek! Te vagy a legjobb nővér a világon! – hadarta sietve a fülembe, hogy csak én halljam, miközben apa kérdőre vonta a bizonyítvány jelenlétét. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy imádtam őt, és a többi lány mellett az én szívemet is könnyen meg tudta olvasztani. – Az igazgatónő elkérte, mert… mert ki szeretné rakni, mint egy követendő példát a következő generációk számára – húzta ki magát büszkén Adam, én pedig tátott szájjal el sem hittem, hogy vághat ennyire az esze. Harry velem ellentétben viszont rázkódott mellettem a nevetéstől.
- Tudtam én, hogy a nővéred nyomába fogsz lépni – veregette büszkén apa a fia vállát.
- Követném is nagyon szívesen a példáját – vágta rá az öcsém. – Örömmel kihagynék pár évet így, a fősuli előtt.
- Szó sem lehet róla, és azt se felejtsd el, hogy Ashlyn közben keményen dolgozott – figyelmeztette.
- Aha, én is szívesen utazgatnék a világban, és laknék egy évig Párizsban - forgatta meg a szemét.
- Héj, elvégeztem a sulit, oké! Lassan hét éve tanárként dolgozom, szóval állj le, Izomagy! – böktem oldalba, mire ő is azonnal támadást indított ellenem.
- Héj, csak óvatosan! – állította le őt Harry azonnal, és védekezőn átölelte derekamat, miközben tenyerét pocakomra simította. Habár Adam nem tett semmi rosszat, azonnal leállt. Azt hiszem, öcsém szemében Harrynek volt a legnagyobb tekintélye a családban. Két hónapja derült ki terhességem, azóta pedig a Göndörke fokozottan figyel rám minden pillanatban. Néha talán túlzásba is viszi a dolgot, azonban ezen nem tudok csodálkozni. Nyolc éve éltünk boldog házasságban, de mégis csak most sikerült elkezdenünk a babaprojektet. A tudvalevő okok miatt féltünk ettől az egésztől, és sokkal óvatosabbak voltunk, mint kellett volna, de akartuk ezt a babát most már nagyon. Én is már harminckettő voltam, míg Harry egyre jobban közeledett a harmincháromhoz, szóval épp ideje volt elhatározni magunkat, de muszáj volt túllennünk a kezdeti félelmen.
- Akkor mehetünk is, ugye? – kérdeztem végül. Lassan indultunk el a kijárat felé. Én Harry kezét fogtam, mikor egyszer csak öcsém jelent meg mellettem.
- Ash… - Tudtam, hogy megint akar valamit. – Nálad jobb nővért nem is kívánhatnék magamnak.
- Mit akarsz, Adam? – sóhajtottam fel.
- Tudod, ma este lenne kis összejövetel… - kezdte. – Csak pár haverral megünnepelnénk, hogy letudtuk a középsulit, de apa nem igazán lelkesedik az ötletért…
- Azt akarod, hogy falazzak neked? Megint? – húztam fel a szemöldököm.
- Hát… - nem akarta kimondani, de tudtuk, hogy mire játszik.
- De csak, mert megígéred, hogy jól fogsz viselkedni az ebéden, és világ életedben mintaöcsi leszel – kötöttem ki. Igazából sajnáltam őt, mert el tudtam képzelni, hogy milyen lehet majd végigszenvedni órákat egy felnőtt társaságban, és akartam, hogy megünnepelje a ballagást a barátaival is.
- Köszönöm, imádlak! – nyomott egy gyors puszit felvidulva az arcomra, majd elsietett a másik irányba.
- Nem irigylem apát – sóhajtottam fel, de közben elmosolyodtam.
- Nem rossz srác ő, csak kamasz – legyintett le Harry, ahogy kinyitotta nekem a kocsi ajtaját.
- Szerinted eljön mindenki? – kérdeztem, ahogy elindult a motor.
- Biztos vagyok benne. Niall mindig benne van egy jó evésben, és a többiek sem hagynák ki – szorította meg a kezem egy pillanatra, majd visszatért a vezetéshez.
Hiányoztak a srácok már régóta. A One Direction már évekkel ezelőtt feloszlott, mikor Perrie terhes lett a házasságuk után. Nagycsaládot szerettek volna ők ketten mindig is, így már három kisfiú van, de elmondásuk szerint egy kislány érkezéséig meg sem akarnak állni. A másodikok a házasságban Eleanor és Louis voltak, most egy kislányuk van, őket pedig mi követtük Harryvel. Liam és Niall egyelőre még keresik az igazit, Niall hazaköltözött Írországba, míg Liam járja a világot, amiért nagyon irigylem őt.
A banda feloszlása után mindenki egy darabig csak élvezte a munkával töltött évek eredményét, majd lassan mindenki megtalálta a helyét. Liam bandákat menedzsel, Louis és Zayn a háttérben zenélnek, és dalokat írnak, míg Niallnek otthon egy lemezkiadó cége van. Sokáig reménykedtem Sarah és az ő szerelmében, és képtelen voltam elhinni, hogy ők ketten csak barátok lennének. Le is esett az állam, mikor pár éve Sarah esküvőjén Niall volt a tanú, de akkor kezdtem el hinni az ő barátságukban először. A srácok közül egyedül Harry maradt igazi énekes, de már ő sem csinálja olyan intenzíven, mint régen. Csak az országban koncertezik, és idén kapott szerződést az X-Faktorba mentorként, így mellettem tud maradni egész terhességem alatt. Őszintén büszke vagyok rá azért, amit elért, és boldog, mert megtalálta az egyensúlyt a munka és a magánélet között.
Ahogy beléptünk apaék házába, megrohamoztak minket az ismerős arcok. Ezernyi ölelést, és puszit kaptam az arcomra, majd Dorota felszolgálta az ínycsiklandó ebédet. Közben szánk be sem állt, és mindenki mesélt magáról, hogy mi történt velük az elmúlt években. Egyedül Adam unta az egészet, akit nem tudott lekötni sem a sok kisgyerek, sem a felnőtt társaság. Azt hiszem, sokkal inkább próbálta volna ki robogóját, mint hogy a mi társaságunkban üljön ott. Igazából az ebéd az ő tiszteletére volt szervezve, mégis inkább volt ez nekünk élmény, mint az ő számára.
Annyira jó volt látni újra egyesülni a bandát. Habár a fiúk távol laktak, az összhang valahogy sokkal nagyobb volt, mint még a One Direction idején. Nem voltak többé rivalizálások, hogy ki írja a legjobb dalokat, vagy kit szeretnek a legjobban a rajongók. Valamint a kicsik is szörnyen édesek voltak, alig vártam már, hogy Harryvel mi is nemsokára saját kisbabánkat foghassuk karjaink között.
A héten mindenki a városban maradt, így mindennapra programokat szerveztünk a régi szép emlékek felelevenítésére.
Sajnáltam, mikor estefelé mindenki haza, vagy a hotelbe indult, de egész nap segítettem Dorotának, így kissé én is elfáradtam. Adam már régen kilógott, mert sikerült rábeszélnem apát, hogy engedje el, amihez hozzájárult biztosan az a pár pohár pezsgő és bor is, amit az este folyamán megivott. Ő is korán ágyba ment, én pedig hazaküldtem Dorotát, aki így is nagyon kitett magáért az este, és már különben is a kisfiánál lett volna a helye otthon. Miután én végleg visszaköltöztem Londonba, végül ő is hozzáment Laurent-hoz és egy édes, most már nagyfiú büszke anyukája, de még mindig besegít nekünk a háztartásba, főleg ilyen különleges alkalmakkor. Azonban így ma a mosogatás második felé rám maradt, de legalább elütöttem az időt, míg Harry vissza nem ért, hiszen ő vitte vissza Liamet és Niallt a hotelbe, hogy ne kelljen taxit hívniuk.
Már éppen készen lettem, mikor meghallottam a bejárati ajtó zajait.
- Héj, Ash, megvárhattál volna – simította csípőmre tenyerét.
- Már kész vagyok – vontam meg a vállam, és karomat nyaka köré fontam. Szinte teljes súlyommal ránehezedtem, ahogy derekamat ölelte, én pedig lehunyva szemeimet szinte állva el tudtam volna aludni.
- Fáradt vagy? – kérdezte Harry lágyan.
- Nagyon – mormoltam álmosan. – Hosszú volt ez a nap.
- Nem kellene túlerőltetned magad, nem tesz jót a babának.
- A legkisebb Styles jól van és már régen alszik, ne aggódj – mosolyodtam el, ahogy álmos szemekkel nézem fel rá.
- És az anyukája? – mosolyodott el édesen.
- Tökéletesen van, csak kezd állva elaludni.
- Mit szólnál akkor, ha nem mennénk haza, hanem itt aludnánk a szobádban. Paulnak biztosan nem lenne kifogása – ajánlotta.
- Jó ötlet, Styles – bólintottam egy aprót, de képtelen voltam mozdulni. Azonban egy pillanat múlva már Harry karjaiban vitt fel az emeletre. – Tudok menni magamtól is… - ellenkeztem, de szemeimet ki nem nyitottam volna.
- Megérdemled, Mrs. Styles, ügyes voltál ma – adott egy puszit a homlokomra. Még annyira volt erőm, hogy gyorsan kibújtam ruhámból, és magamra húztam Harry egyik bő pólóját, és egy bugyit, majd befeküdtem szeretett férjem mellé a vékony paplan alá, aki azonnal átölelt, egyik kezét pedig a kis dudorra simította finoman a hasamon, majd édes szavakat duruzsolt a fülembe, míg el nem aludtam.
Bármennyire is meleg volt a nyár miatt, mégis megpróbáltam minél jobban hozzábújni. Imádtam mellette elaludni, ahogy védelmező karjait körém fonta minden este. De a legjobb érzés mindig is az volt, mikor reggelente az ő csillogó smaragdjait láttam meg először, és a napom reggeli rekedtes hangját hallva indult el. Annyi év után még mindig nem tudtam hozzászokni csókjaihoz és közelségéhez. Minden érintésére úgy válaszolt a testem, mintha csak tinédzserek lennénk még mindig. Néha képtelen voltam elhinni, hogy ő tényleg az enyém, és hogy valóban kettőnk kisbabája növekszik bennem.
A kapcsolatunkhoz nem illett semmilyen közhely, nem voltunk ellentétek, amik vonzották volna egymást, és azt sem mondhatnám, hogy ma is úgy szeretjük egymást, mint az első pillanatban. Mindketten változtunk az elmúlt évek alatt. Az a rajongás már elmúlt, amit tinédzserekként éreztünk egymás iránt. Megismertük egymás hibáit, és azokkal együtt megtanultuk szeretni a másikat, én pedig úgy hiszem, hogy ez az oka annak a megmagyarázhatatlan, mély és őszinte szerelemnek, amit egymás iránt érzünk.
Régebben sokszor a bizonytalanság és jövőtől való félelem tette tönkre a kapcsolatunkat, ahogy ez volt annak is az oka, amiért még annak idején Párizsban maradtam. Azóta végre sikerült megtanulnom, hogy nem kell mindig a holnaptól félni, nem kell attól tartani, hogy mi lehet a következő katasztrófa, ami majd megpróbál minket elválasztani. Többé már nem féltem. Tudtam, hogy nem jöhet olyan, ami el tudná szakítani a köztünk lévő tűzbiztos köteléket. Tárt karokkal vártam a holnapot, mert biztos voltam benne, hogy bármi is jön majd, nem fog ki rajtunk. Hiszen követtünk el hibákat, temérdek hibát, és követünk el még a mai napig is. Hiába nem voltunk tökéletesek, és hoztunk ezernyi rossz döntést, legnagyobb erényünk az volt, hogy tiszta szívből tudtuk szeretni egymást, és ez hozta meg számunkra a mi biztos happy endünket.


THE END


Ui.: Köszönöm. Xx, <3









Még egy kis önreklám, az új történetem. Köszönöm, ha benéztek, remélem, nem fogtok csalódni. :)

2014. november 30., vasárnap

2. évad 45. fejezet: Je t'aime, ma chérie!


Kislányos zavaromban lesütöttem szemeimet, majd nagy levegőt véve vettem érőt magamon, és elindultam az asztalunk felé. Minden lépéssel jobban remegtek lábaim, és a földet pásztáztam, mígnem a többiekhez értem. Épphogy a nekem hagyott, üres szék támláját támasztottam meg, mikor Niall karjai fonódtak körém.
- Helló, Kislány! – köszöntött. Én is szorosan öleltem őt vissza, miközben hatalmas, őszinte mosoly ült ki arcomra.
- Szia – kuncogtam a fülébe. Nem beszéltem vele már öt hónapja, csak egy-egy üzenetet váltottunk időközben, így már nagyon hiányzott nekem. Harry volt az egyetlen ok, amiért nem szívesen tartottam vele a kapcsolatot, ahogy a banda többi tagjával sem, de most szörnyen örültem, hogy ismét láthatom őt.
- Ezer éve eltűntél, csak azon csodálkozom, hogy még tudsz angolul – mondta, és vidámság csillogott tengerkék szemeiben, miután elhúzódott tőlem.
- Nem volt az olyan régen – vontam meg a vállam kissé szégyenlősen elmosolyodva. – De te is hiányoztál nekem, Niall! – nevettem halkan. Most jött volna az a rész, hogy Harry és én köszöntjük egymást, de ehelyett csak egy kis kínos csend ült szűk társaságunk köré. Niall Harryre, Sarah pedig rám bámult, hogy tegyünk már valamit, de mi csak hosszú másodpercekig zavartan egymás szemeibe bámultunk. Egyikünk sem tudta, hogy mi van velünk most, hogy mik is vagyunk mi egymásnak. Fogalmam sem volt, hogy mi lenne a helyes köszöntés, hogy hogyan kellene viselkednem vele.
Mégis Harry volt az, aki elsőnek mozdult, és elém lépve egy-egy lágy puszit helyezett arcom két oldalára.
- Jó téged látni, Ash – mondta halkan. Öt hónapja volt, hogy utoljára élőben hallottam a hangját. Szavai selymesen simogatták füleimet, ahogy nevemet formálták ajkai, és bizsergés futott végig a gerincemen. Annyival jobb volt, mint amit az álmodozásaim, emlékeim és a hangszórók tudtak közvetíteni. Olyan tökéletes.
- Harry – leheltem, de egy pillanat múlva már el is lépett mellőlem, és mintha nem is tudná, hogy mit mondjon nekem, leült a székére Niall mellé.
- Na, akkor rendeljünk! – törte meg a kissé kínos csendet Niall, mire én és Sarah is helyet foglaltunk, én Harryvel, Sarah pedig Niall-lel szemben.
- Imádom ezt a helyet – jegyezte meg Sarah, ahogy kinézett a vastag üvegen. – Ha Párizsban laknék, biztosan, mikor csak tehetném, ide jönnék.
- Én most járok itt először – vallottam be.
- Én nem az étteremre gondoltam, hanem az Eiffel-toronyra.
- Én is – vontam meg a vállam, és kezembe vettem az étlapot, majd tanulmányozni kezdtem, de Harry szemeit folyamatosan magamon éreztem, így szinte képtelen voltam odafigyelni az írott szavakra.
- Hogy lehet az, hogy valaki Párizsban él, és még sosem látta az Eiffel-tornyot? – csodálkozott el Niall.
- Láttam már, hiszen szinte mindenhonnan látni, és gyakran járok errefelé, de még sosem voltam itt fent. Egyszerűen csak így alakult – vontam meg a vállam.
- És milyen itt? – kíváncsiskodott Niall. – Hiányzik London, igaz?
- Igen – vallottam be lágyan elmosolyodva. – Csodás a város, és a nyelvet is már elég jól tudom, de valahogy nem érzem otthon magam itt egészen. A párizsiak pedig igazi sznobok, főleg errefelé, a központban, bár a kisebb városokban annyira nem vészes. De igen, hiányzik Anglia. El sem hiszed, milyen jó végre angolul beszélni – szélesedett el mosolyom. – Na, meg persze hiányoznak nagyon otthoniak. – Nem bírtam Harryre nézni, de tudtam, hogy tekintete nem hagyja el egy pillanatra sem arcomat, mire kezdtem zavarba jönni, és újból az étlapot nézegettem. Könnyedén olvastam el a francia ételeket, és már az angol nyelvi segítséget nem is kellett használnom.
- Hol laksz most? A nagyszüleidnél? – kérdezte meg Harry nagy meglepetésemre. Eddig a köszönésen kívül meg sem szólalt, én pedig hangjára most azonnal felkaptam a fejem. Nagyot nyelve próbáltam összeszedni szemei smaragdjának csillogásától szétszaladt gondolataimat.
- Nem. Már nem – ráztam meg a fejem. – Az első hónapban még a nagyiéknál laktam, akik szívesen fogadtak, de azért nem élnek egy olyan nagy házban, így muszáj volt egy idő után eljönnöm tőlük. Most egy lakást bérlek, itt a közelben – válaszoltam olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam, bár néhol meg-megremegett a hangom. – Az elején apa segített fedezni a költségeket, de nem túl nagy a lakás, és elkezdtem tanítani, így már nagyrészt én fizetek érte.
- Tanítani? – húzta fel a szemöldökét, és minden figyelmét felém összepontosította, ahogy én sem tudtam levenni a tekintetem tökéletességéről. Teljesen más volt, mint mikor elmentem otthonról. Mikor Párizsba költöztem, még olyan összetört volt, és szinte betegesen nézett ki. Hozzám hasonlóan ő is láthatóan fogyott, bőre sokkal sápadtabb, szemei sokkal karikásabbak voltak, mint azt illett volna. Aggódtam értem, most viszont kicsattant az egészségtől. Bőre még a téli időszak ellenére is napbarnítottnak nézett ki, miközben smaragd szemei kíváncsian csillogtak, ahogy tekintetembe bámult.
- Igen – bólintottam egy aprót, miután kizökkentem elmélázásomból. – Kisgyerekeket tanítok zongorázni. Viszont nincs megfelelő képesítésem, ezért nem iskolában, csak otthon, és hozzám járnak a kicsit naponta.
Hosszan kérdezgettek még engem, Niall inkább Párizsról, az országról, na, meg a tapasztalataimról, miközben Harryt sokkal jobban érdekelte, hogy mit is csinálok én itt, messze az igazi otthonomtól. Elmeséltem nekik, hogy mennyire szeretek tanítani kisiskolásokat, és hogy tervezek beiratkozni egy főiskolára vagy egyetemre, hogy rendesen is csinálhassam majd egy kis tanulás után. Utána pedig ők - főleg Niall - meséltek a turnéról, arról, hogy mennyire élvezik a fellépéseket, a sok-sok interjút és a közönséget, még, ha már most el vannak fáradva pedig hosszú hónapok állnak még előttük. Igaz, épp egy pár napos szüneten voltak, ezért is nyílt alkalmuk arra, hogy most velem szemben üljenek.
A vacsora csodálatos volt a gyönyörű kilátással, finom borral és ízletes vacsorával. Idő közben én is kezdtem kezdeti felszültségemből feloldódni, de mégsem tudtam igazán elengedni magam, hiszen minden pillanatban Harry vizsgáló tekintetét éreztem magamon. Annyi kérdése volt, hogy alig győztem rájuk a válaszokkal, és néha meglepett, hogy milyen részeltekbe menően akar tudni mindenről. Mégis, fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mit is akar most tőlem. Nem értettem, hogy miért van itt. Azt tiszta volt, hogy tudni akart rólam és beszélni velem, mégis sejtelmem sem volt, hogy mi is lesz ennek az egész látogatásnak a végkifejlete. Nem értettem, hogy most azért jött, hogy újrakezdjük, mert hiányzom neki, vagy egyszerűen csak örökre le akarja zárni, ami egyszer köztünk volt, mert a sok modell valamelyikében megtalálta azt, amit igazán keresett, és lelkiismeret-furdalásból jött csak engem még utoljára megnézni, hogy megbizonyosodjon arról, hogy velem is minden rendben lesz?
- Azt hiszem, ideje lenne lassan visszamennem a hotelbe, és gyorsan ágyba bújnom – szólalt meg Sarah, ahogy kiitta poharából az utolsó korty vörösbort is. – Hosszú volt ez a nap, korán kellett már kelni a repülő miatt.
- Igazad van, Brown – állt mellé Niall is. – Visszakísérlek – emelkedett fel a székéről.
- De hát még nem is voltunk fent a torony tetején – szólaltam kissé kétségbeesetten, hiszen jól látszódott, hogy ezek ketten mire játszottak. Azt akarták, hogy végre legyen egy kis időnk kettesben is Harryvel, én azonban erre még nem voltam készen. Nagyon nem.
- Ti még felmehettek – vonta meg a vállát Sarah. – Viszont holnap találkozunk egy másik étteremben, ugyanebben az időpontban, majd elküldöm a címet, de szerintem még úgyis találkozunk addig. Viszont most már tényleg mindjárt elalszol, szóval jó éjszakát! A számlával ne foglalkozzatok, azt mi majd rendezzük – ölelt meg gyorsan. – Hajrá, csajszi! – súgta a fülembe, hogy csak én halljam, majd Niall is kicsit magához húzott, aztán együtt indultak el a kijárat felé.
Hirtelen csendbe borult megfogyatkozott társaságunk, ahogy én idegesen piszkálgattam körmeimet, míg Harry finoman fürkészte arcomat.
- Megeszed még azt, vagy esetleg mi is mehetünk? – kérdezte egy kis idő után a félig elfogyasztott mandulás-citromostortámra mutatva.
- Uhm, nem. Mehetünk – válaszoltam kissé zavartan, hiszen képtelen lettem volna enni az idegességtől. Harry megvárta, míg összeszedem magam, és követett engem a kijárat felé, ahol megkaptuk kabátjainkat.
- Én azt hiszem, megnézem a jobban magamnak a tetejét is – mondta még mielőtt a liftekhez értünk volna.  – Esetleg velem tartasz? – kérdezte finoman.
- Hm… Persze – bólintottam rá túl gyorsan is, miközben át sem gondoltam a következményeket.
Csendesen léptünk a nagy sárga felvonóba, ami meg volt töltve mindenféle turistákkal. Kissé kilógtunk a tömegből elegáns öltözékünkkel, de legnagyobb félelmem az volt, hogy Harryt bármelyik pillanatban felismerhetik. Csendesen vitt fel minket a liftszerű gépezet. Egymás mellett álltunk Harryvel, mégsem szóltunk egymáshoz. Én a vastag üvegen keresztül bámultam kifelé, míg ő lehajtott fejjel a cipője orrában talált valami érdekeset.
- Félsz a magasságtól? – kérdeztem meglepődve.
- Nem, csak nem akarom, hogy bárki is felismerjen – vallotta be, ahogy felpillantva rám egy kissé elmosolyodott. Zavaromban újból az éjszakai fényekbe borult Párizst bámultam, míg fel nem értünk az Eiffel-torony tetejére. Ott a többi turistával együtt szálltunk ki a felvonóból, és a korlát mellé igyekeztünk. A hideg, téli idő a magasban még jegesebbnek hatott, és szorosan húztam össze magamon a kabátom. Valóban kár lett volna kihagyni pont ezt a városból, hiszen csodás látványt nyújtott, ahogy végignézhettem egész Párizson, ami most még sokkal lélegzetelállítóbb is volt, mint nappal.
- Gyönyörű vagy ma este, Ash – szólalt meg lágyan. – Azóta nem láttam benned ennyi életet, mióta… - hirtelen elhallgatott, hiszen ennyi idő után sem volt kellemes még a betegségemről beszélni, habár az utóbbi hónapokban az orvosok semmi nyomát nem látták a daganat kiújulásának. – Örülök, hogy megkaptad azt a költözéstől, amit kívántál. Sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnsz, és tele vagy élettel meg célokkal.
- Te sem nézel ki rosszul, Harry – mosolyodtam el halványan, és buta mosollyal bámultam az elénk táruló látványt.
- El sem hiszem, hogy sosem voltál még itt öt hónap alatt – szólalt meg Harry mellőlem újból, és az arcomat kutatta.
- Párizsra azt mondják, hogy a divat és a szerelem városa. Vásárolni már voltam, bár meg kell mondjam, mindenhol nevetségesen magasak az árak, viszont másik oldalról pedig az Eiffel-torony a város egyik legromantikusabb helye. Teljesen egyedül eljönni ide annyira kétségbeesettnek érződött – vallottam be halkan, miközben tekintetemet a város feletti sötétségbe mélyesztettem. Harry halkan elgondolkodva hümmögött magában, mintha csak meg akarná érteni szavaimat, de nem kérdezett többet, és nem szólt semmit. – Miért vagy itt, Harry? – törtem meg a köztünk álló csendet. Harry mély levegőt vett, amit halkan fújt ki telt, rózsaszín ajkai között.
- Meg akartam nézni, hogy hogy vagy itt. Mit csinálsz, és hogy érzed magad.
- Jól vagyok, láthatod – vontam meg a vállam.
- Igen, látom – láttam szemem sarkából, ahogy édesen elmosolyodik. – És büszke vagyok rád, hogy nem vesztél el. Az elején ezt hittem, hogy pár nap vagy egy hét múlva kétségbeesetten rohansz haza, de nem így történt, én pedig büszke vagyok rád – vallotta be lágyan.
- Felnőttem, Harry – sóhajtottam halkan.
- Tudom. Együtt nőttünk fel – mondta halkan. – Kicsit hihetetlen, hogy már másfél éve volt, mikor Paul elkényszerített arra a bizonyos turnéra.
- Igazad van – kuncogtam fel halkan. – Bár talán nem is olyan nagyon furcsa, ha belegondolsz, hogy mennyi minden történt ez idő alatt. Talán kicsit túl sok minden is – tettem hozzá elkomorulva. – De már jól vagyok. Tényleg – bizonygattam, hiszen az elmúlt hónapokban sokat felejtettem, és elfogadtam mindent. Most azonban szörnyen féltem a következő percektől, óráktól.
- Azt mondtad, hogy visszajössz, ha már készen állsz rá – emlékeztetett Harry. – De nem jöttél.
- Úgy éreztem, hogy nincs miért – vontam meg a vállam, miközben még mindig nem néztem rá.
- És az öcséd?
- Úgy hallottam, nagyon jó gondját viseled – mosolyodtam el halványan. – Amit köszönök is neked.
- Nem kell megköszönnöd. Rendes kissrác Adam, nem szívességből látogatom őt – vallotta be, ami igazán megmelengette a szívemet.
- Most már láthatod, hogy rendben vagyok, de mi a másik ok, amiért itt vagy? – kérdeztem.
- Látni akartalak, és beszélni veled. Csak tudnom kell, hogy várjak-e még rád. – Nem mintha eddig vártál volna. – Megígértem a reptéren, hogy még látni fogjuk egymást, de azt is tudom, hogy nem erőltethetem rád magam, ha te nem akarod. Döntenünk kell, hogy mi lesz velünk, hogy megpróbálunk magunk mögött hagyva együtt lenni, mint régen, vagy hagyjuk az egészet, és igyekszünk továbblépni. Most így, teljesen értetlenül állok az egész előtt, és fogalmam sincs, hogy mit lenne a helyes tennem. Azt hiszem, én már elég időt adtam neked, és te is megértheted, hogy nem várhatok rád örökké – mondta halkan.
- Szóval ezért jöttél – mosolyodtam el keserűen. – Az engedélyemért. Csak a lelkiismereteden akarsz enyhíteni, de ne aggódj, hiszen mindketten tudtuk már akkor is, hogy az a „szünet” valójában szakítást jelentett – válaszoltam neki olyan hidegen, ahogy ő beszélt hozzám. Az előbb még reménykedtem, de ezúttal teljesen lemondtam álmodozásomról, és csak arra vágytam, hogy befejezzük ezt a beszélgetést, és soha többé ne kelljen találkoznunk Harryvel. – Szóval, nincs gond, Harry – vontam meg a vállam. – Szabad férfi vagy. Légy boldog, akivel csak akarsz – vetettem felé, majd hátat fordítva neki elindultam a felvonó irányába.
- De nem kell így történnie – szólt utánam, mire megfagytam, és sietve fordultam meg tengelyem körül. Mióta feljöttük a torony tetejére alig pár perce, azóta most néztem rá igazán először.
- De igen. Miattam nem kell aggódnod. Örülök, hogy neked ilyen könnyen sikerült túllépned rajtam, én is jól leszek – biztosítottam.
- Leszel? – húzta fel a szemöldökét. – Szóval azt mondod, hogy te még érzel valami irántam?
- Sosem mondtam ezt! – védekeztem azonnal.
- Ash, nem azért vagyok itt, hogy szakítsak veled, hanem csak azért, hogy megtudjam, hogy te mit gondolsz kettőnkről, és így össze tudjuk rakni, hogy mi is legyen velünk. Tudom, hogy csináltam hülyeségeket az elmúlt hónapokban. Biztos vagyok benne, hogy láttad azokat a cikkeket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az összes kitaláció. Az elején egyszerűen csak dacból voltam azokkal a lányokkal, aztán kicsit ülepedtek bennem a dolgok, és rájöttem, hogy valójában igazad volt, mert nekünk akkor és olyan körülmények között már nem volt jövőnk. Próbáltam megfogadni, amit mondtál, és komolyan akartam venni a lányokat. Először igyekeztem olyat találni, aki teljesen az ellentéted, hogy ne is emlékeztessen rád, de azok a lányok annyira idegenek voltak tőlem. Azután kezdtem el hozzád hasonlókat keresni, de egyik sem volt olyan, mint te. Muszáj volt eljönnöm hozzád, hogy megtudjam, hogy visszakaphatom-e még az igazit és a tökéleteset, mielőtt valami tökéletlen pótlékhoz fordulok. – Mondandója alatt teljesen eltátottam a számomat, és nem is hittem a fülemnek. Egy titkos szerelmi vallomást hallhattam Harrytől, ami egyszerre döbbentett le, és szédített meg.
- Harry… é-én… - dadogtam idegesen, de belül mégis reményteljes voltam megint.
- Mi a baj? – kérdezte összeszűkült szemekkel. – Találkoztál valakivel itt, Párizsban?
- Nem erről van szó… - ráztam, meg a fejem zavartan. – É-én csak… Csak azt hittem, hogy te már régen túlléptél, és… és most kissé össze vagyok zavarodva – vallottam be.
- Ash, én is férfiből vagyok, amit tudom nem mentség, és követtem el hibákat, de ugyanolyan kétségbeesett voltam, akár csak te. Nem éreztem, hogy mi a helyes, és elveszett voltam. Egy idő után mégis muszáj volt bevallanom, hogy igazad volt. Szükségünk volt erre a szünetre, még ha az elején, nem is akartam ezt belátni. Ha akkor együtt maradunk, talán csak még jobban elfajulnak a dolgok, de most itt állok előtted, készen az újrakezdésre, és csak arra várok, hogy rábólints.
- Ez nem ilyen egyszerű Harry – ráztam meg a fejem. – Sokáig nem voltunk együtt, és mindketten biztosan változtunk. Már nem azok az emberek vagyok, mint akik öt hónapja voltunk.
- Nem változhattunk olyan sokat.
- De talán épp eleget ahhoz, hogy ne működjön köztünk az, ami régen.
- És, ha csak annyira változtunk meg, hogy újra a régik legyünk? – lépett közelebb hozzám, miközben le nem vette volna reménykedő tekintetét rólam. – Mondd meg nekem, Ash – kérte halkan, hogy a többiek körülöttünk ne hallják meg szavait. – Az elmúlt öt hónapban egyszer sem gondoltál rám? Sosem gondoltál arra, hogy talán hiba volt eljönnöd otthonról? Egy pillanatig sem hiányoztam?
- De. Nagyon is – vallottam be kissé elpirulva. – De mi van, ha a régi Harry hiányzott, és nem az, aki most itt áll előttem? Mégis honnan tudod, hogy mi tényleg egymásnak valók vagyunk?
- Azért vagyok itt, hogy ez kiderítsem – mondta ki határozottan.
- És mégis mennyi időnk van erre? Két nap, amíg vissza nem mentek a turnéra? – kérdeztem hitetlenül. Akartam ezt, akartam Őt, nagyon, de nagyon, mégis valahogy nem láttam mást, csak a kettőnk közé álló akadályokat.
- Ne csináld ezt, Ash! Ne próbálj meg mindenben hibát keresni!
- De, ha nem látok mást? – sóhajtottam fel frusztráltan. – Mi van, ha már sosem fogom magam úgy érezni veled, mint régen?
- Csak egy mód van, hogy ezt kiderítsük – vonta meg vállát, miközben megragadott karomnál fogva, és közelebb húzott magához. Meleg leheletét éreztem a hideg levegőtől fagyos arcomon, mire teljesen lefagytam. Tudtam, mit akar, és azt is tudtam, hogy én mit akarok, mégis csak meredten bámultam ajkait. – Akarod? – suttogta mélyen szemeim közé nézve.
- És, ha nem lesz jó? – kérdeztem remegő hangon.
- Az Eiffel-torony tetején vagyunk – kuncogott halkan. – Annyira szörnyű biztosan nem lehet.
Hevesen dobogott a szívem, ahogy egy aprót bólintottam, és rebegve hunytam le szemeimet, miközben meleg ajkai az enyémekhez értek. Féltem, igazából szörnyen rettegtem, hogy nem érzek majd semmit, de akkor mégis mi volt ez az érzés itt a gyomromban? Miért szűnt meg hirtelen körülöttünk a világ, és hónapok óta miért pont most tűnt el belőlem minden rossz érzés és honvágy, miközben azt éreztem, hogy ennél tökéletesebb helyen nem is lehetnék? Olyan volt, mintha hosszú utazás után hazaérkeztem volna. Fagyos bőröm perzselt, ahogy Harry a csuklóm köré fűzte kabátja zsebében melegített ujjait. Nem volt ebben a csókban semmi sürgető, csak egyszerű megnyugvás és öröm. Éreztem, ahogy Harry belemosolyog csókunkba, mire csak még közelebb bújtam mellkasához. Gyomromban feloldódott a gombóc, miközben beletúrtam szabad kezemmel sötét hajába. Göndör fürtjei sokkal hosszabbak voltak, mint legutóbbi találkozásunkkor, és valahogy sokkal puhábbnak hatottak ujjaim között, mint emlékeimben. Az elmúlt hónapokban sokszor elképzeltem ezt a pillanatot, de ez a csók minden várakozásomat messze felülmúlta. Nem is lehetett volna tökéletesebb, az pedig, hogy az Eiffel-torony tetején történt, még legtökéletesebb álmomat is maga mögé kényszerítette.
Homlokomat mellkasának döntöttem, és karomat szorosan fontam dereka köré, miközben hatalmas mosoly ült ki az arcomra.
- Kinyírtalak volna, ha elrontod az első csókomat az Eiffel-torony tetején – kuncogtam, majd Harry dallamos nevetését hallgatva megkönnyebbültem hunytam le szemeimet.
- Azt hiszem, megkaptuk a választ a kérdésre – ölelt magához szorosan, és arcát a hajamba rejtette.
- Hiányoztál – súgtam.
- Az elmúlt öt hónapban egy perc sem telt el, hogy ne gondoltam volna rád. Arra, hogy éppen mit csinálhatsz, hogy hogy vagy olyan távolt tőlem, hogy elfelejtettél-e már, vagy neked is gyakran eszedbe jutok-e még – mormolta lágyan a fülembe.
- Bárcsak ne kellett volna soha elmennem.
- De igazad volt. Szükségünk volt a szünetre, habár messze nem ilyen sok időre – sóhajtott halkan. – Megígérted, hogy könnyebb lesz, és az elején még hittem is neked, de egy idő után a többi lány már nem tudott pótolni téged, és napról napra egyre jobban hiányoztál az életemből.
- Sajnálom – mondtam halkan és őszintén.
- Nem kell – rázta meg a fejét lágyan. – Ha tudom, hogy ez lesz, már sokkal előbb felkerestelek volna, de abban bíztam ez idáig, hogy talán magadtól is visszajössz.
- Nem mertem – vallottam be. – Olvastam azt a sok cikket, és féltem, hogy csak elutasítást kapnék tőled, de azt nem bírtam volna ki, habár megérdemeltem volna, hiszen én voltam az, aki elhagytalak téged.
- Szóval akkor végre elengedhetjük a múltat, és továbbléphetünk? Együtt?
- Igen – bólintottam, és csillogó szemekkel néztem fel rá. – Kezdjük újra, és felejtsünk el mindent. Minden rosszat, de még a szebb pillanatokat is, mert azok is csak a fájdalmas emlékekhez kötődnek. Ismerjük meg egymást újra minden előítélet nélkül, és gyűjtsünk új emlékeket.
- Rendben, ha ezt szeretnéd – mosolyodott el édesen, én pedig felpipiskedve egy rövid csókot nyomtam ajkaira, majd miután szétváltunk, szorosan bújtam hozzá. – Szeretlek, Ash – súgta halkan, ahogy én Párizst, ő pedig az arcomat kémlelte.
- Szóval gyorsan akarsz haladni ezzel az újrakezdéssel – állapítottam meg mosolyogva, és ő is halkan felkuncogott.
- Az érzéseimet nem felejthetem el irántad – magyaráztam egyszerűen, majd lágyan simított végig arcomon. - Tudod, mikor hiányoztál a legjobban? - kérdezte lepillantva rám. - Karácsonykor. A tavalyi együtt ünneplés sem jött össze a betegséged miatt, és azt reméltem, hogy legalább idén veled tölthetem a szentestét.
- De még fogod. Ezer karácsonyunk lesz még együtt, ígérem - mosolyogtam fel rá. Minden olyan tökéletes volt, ezért is voltam olyan bosszús, mikor egy francia hangot hallottam meg mellőlem.
- Te nem Harry Styles vagy véletlenül? – kérdezte egy tizenéves éves kislány.
- Nem. Összekevered valakivel – válaszoltam neki azonnal ezzel menteni próbálva a helyzetet. A lány egy kis ideig összeszűkölt szemekkel nézett minket, majd végül feladta, és arrébb lépett tőlünk, de szemét még így is magunkon éreztem.
- Ez meg mi volt? – kérdezte Harry.
- A felhívásunk a távozásra – válaszoltam, és sietve a felvonó felé kezdtem őt húzni kezénél fogva. Szemem sarkából láttam az előbbi lány és pár barátnője kissé feltűnően jön utánunk, mire kérdőn néztem Harryre. Igazából én már így is meglepett voltam, hogy ennyi ideig rejtve tudott maradni a kíváncsi szemek elől.
- Majd elintézem – biztosított, és halkan, angolul kezdett el beszélni a felvonót irányító dolgozóval. Nem sokat értettem, de elég világossá vált a helyzet, mikor egy gyors mozdulattal Harry a férfi kabátjába egy bankjegyet nyomott, és már be is szállhattunk csak kettesben a nagy fülkébe. Mikor bezáródott mögöttünk az ajtó, még láttam a lányok bosszús tekintetét, majd elkezdünk leereszkedni az Eiffel-torony tetejéről.
- Hál’ Istennek – hallottam, ahogy Harry az orra alatt morogja, ahogy kiléptünk a szabad levegőre.
- Szóval mégis csak félsz a magasságtól? – kérdeztem, miközben figyeltem, ahogy leint egy taxit.
- Nem. Nem félek tőle – ellenkezett azonnal, és egy pillanatra rám nézett. – Egyszerűen csak nem szeretem – próbálta kimagyarázni magát, én azonban csak nevetve hagytam rá a dolgot, és beszálltam az első taxiba, ami megállt nekünk.
- Akkor hozzám vagy hozzátok? – kérdeztem, mert a sofőr várakozón nézett ránk.
- Egy szobánk van Niall-lel, úgyhogy inkább hagyjuk a hotelt.
- Miért? Úgy gondolod, hogy Sarah az éjjel egyedül fog maradni? – kérdeztem kissé elmosolyodva. Picit határozatlanul csúsztattam kezemet Harry ujjai közé, akinek azonnal felcsillant a keze, és közelebb húzott magához.
- Ne akard megérteni kettejüket – rázta meg a fejét nevetve. – És különben is kíváncsi vagyok, hogy hol élsz most, szóval menjünk hozzád – döntötte el.
- Rendben – bólintottam egy aprót, majd a sofőrnek lediktáltam a címet, és már indulhattunk is.

- Ne számíts semmi különlegesre – figyelmeztettem Harryt, ahogy felértünk a másodikra, én pedig kissé megfagyott ujjakkal próbáltam előhalászni táskámból a kulcsomat. – Csak egy kis lakás – léptem beljebb Harryvel a nyomomban. – Tudom, hogy a te hatalmas házadhoz nem is hasonlítható, de én szeretem, és telj… - magyaráztam kissé zavartan, miközben ledobtam cipőimet, és Harry után indultam, aki már régen körbenézett magának.
- Ash, nyugi! – nevetett fel Harry ezzel félbeszakítva mondandómat. – Nem is tudnék jobbat elképzelni hozzád. Teljesen olyan, mint te vagy, ezért pedig már most szeretem.
- Szóval szereted? – mosolyodtam el sejtelmesen, ahogy elé lépdeltem, és finoman fogtam kezeim közé zakójának drága anyagát.
- De nem jobban, mint ahogy téged szeretlek – mondta ki ma már másodszor, én pedig fülig elvörösödtem. Én valójában komolyan gondoltam azt az újrakezdést, és valahogy nem is éreztem helyesnek kimondani a körülmények miatt ezt a nagy jelentésű szót, de mégis olyan csodálatos volt hallani Harry édes ajkai közül. Viszonzásul pedig egy lágy csókot nyomtam ajkaira.
- Te csak szolgáld ki magad, én addig elmegyek átöltözni valami kényelmesebbe – tájékoztattam őt, majd a háló felé vettem az irányt.
Mióta feljöttünk a lakásomra, egészen sikerült felmelegednem, habár kész csodának tartottam volna, ha nem jelentkeznek majd rajtam pár napon belül a megfázás első jelei, hiszen egészen átfagytam rövid ruhámban és nem elég vastag harisnyámban még az Eiffel-torony nyitott tetején. Mégis egy pillanatát sem bántam meg, és képtelen voltam letörölni mosolyomat, vagy csillapítani hevesen verő szívemet, mikor gondolataim a nappaliban lévő fiú felé terelődtek.
Sietve vettem elő magamnak egy hosszú pizsamát, majd kibújtam a harisnyámból. Épp a ruhám cipzárjáért nyúltam volna, mikor hallottam, hogy a háló ajtaja lassan nyílik ki. Nem fordultam hátra, hiszen tudtam, hogy csakis egyetlen egy ember lehet a betolakodóm, de lefagytam mozdulataim között. Éreztem Harry meleg leheletét, ahogy mögém lépett, mire jóleső borzongás futott végig a gerincemen. Egy pillanatra megakadt a lélegzetem, és kiesett a harisnya a kezemből, mikor Harry hosszú ujjai a ruhám cipzárjához tévedtek. Szinte kínzó lassúsággal húzta le azt, én pedig halkan felsóhajtottam, mikor egy kis segítséggel lecsúszott testemről a fehér anyag. Harry meleg karjai lágyan fonódtak körém, ahogy hátamat mellkasának húzta. Ekkor vettem csak észre, hogy már rajta sincs semmilyen felső testét takaró ruhadarab, míg én fehérneműben álltam előtte.
- Olyan gyönyörű vagy – súgta a fülembe a vállam felett. Kissé szégyenlősen, de halvány mosollyal az arcomon fordultam felé, és karomat nyaka köré fonva húzta magam felé, ahogy ajkaim újra az ő ajkaira tapaszthassam. Ujjaim végül selymes fürjei közé túrtak, míg Harry ölelő karjai erősebben fonódtak körém, egyik tenyere pedig lecsúszott a derekamról a fenekemig. – Akarod? – kérdezte kissé zihálva, mikor egy pillanatra elváltunk.
- Akarlak – néztem csillogó szemeibe, mire gödröcskéi előbukkantak, és egy pillanat múlva már nem saját lábaimon álltam, hanem Harry vitt el egészen az ágyamig. Óvatosan helyezett le a puha paplanra, miközben ő csípőmmel a lábai közt térdelt, majd csodálva nézett végig testemen, mire én egy kissé szégyenlősen lehunytam szemeimet.
- Gyönyörű vagy – mormolta ma már sokadjára. Egyik kezemmel ujjai után kutattam, majd finoman húztam magam felé Őt, hogy egy újabb szenvedélyes csókban egyesüljünk.
- Szeretlek… Olyan rohadtul szeretlek… - zihálta, én pedig halkan nyögtem fel, ahogy puha ajkaival nyakam bőrét kényeztette.
Nem ez volt megbeszélve, egyáltalán nem, de nem bántam. Erre vártam már öt hónapja, így nem engedhettem el. Szükségem volt Harry minden perzselő érintésére, és forró csókjaira, amik igaz, nem pótolhatták az elmúlt időt, de gyorsan enyhítést hoztak nemrég még szenvedő szívemnek.
Tudtam, hogy még tengernyi beszélnivalónk van, és hogy még így is annyi megoldatlan probléma áll előttünk. Különben is, lassabb tempóban kellett volna haladnunk, mint a kapcsolatunk elején is. De abban a pillanatban az a bölcsesség, miszerint a szabályok csak azért készültek, hogy megszegjük őket, életemben először értelmet nyert. A többit pedig majd még kitaláljuk.
Együtt.

Az éjjel természetesen senki sem foglalkozott a redőny lehúzásával, így másnap az ablakon át a hóra vetülő gyenge nap fényének csillogására ébredtem. Furcsa volt hosszú idő után újra valaki mellett ébredni, de ez mégis egy olyan furcsaság volt, amit nagyon könnyen újra meg tudtam volna szokni.
Épphogy kinyitottam a szemem, Harry édes mosolyával találtam szemben magamat. Azonnal elképzeltem, hogy mit is tud ő tenni azokkal az édes ajkakkal, és teljesen belepirultam a tegnapi emlékekbe.
- Jó reggelt – motyogtam kissé rekedtes hangon, aminek oka reményeim szerint csak a fáradtság volt, nem pedig egy jó kis megfázás.
- Jó reggelt, Gyönyörű – énekelte bársonyos hangján. Ekkor tűnt csak fel, hogy míg engem csak a vastag paplan takar, rajta teljesen normális ruha van, nem a tegnapi öltöny, hanem egy sötét, szűk farmer egy világoskék pólóval.
- Elmentél? – kérdetem, és hangomon azonnal hallatszódott még akaratlanul is egy kis csalódottság.
- Csak pár percre még pár órája, hogy átöltözzek, és vegyek egy gyors zuhanyt – biztosított édesen mosolyogva, ahogy lehajolt hozzám, és egy lány reggeli csókot nyomott ajkaimra.
- Olyan hosszú a hajad – állapítottam meg halkan kuncogva, ahogy egy puha, göndör tincsét fogtam ujjaim közé.
- Én most szeretem így – vonta meg a vállát.
- Én is – vallottam be mosolyogva. – Csak ne legyen hosszabb, mint az enyém – nevettem halkan. Az én hajam is eléggé megnőtt az elmúlt hónapokban, habár a kemoterápia miatt levágattam még annak idején, de mostanra már egészen a vállam alá értek szőke tincseim. – Találkoztál a reggel Sarah-val vagy Niall-lel? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem nevezném igazán találkozásnak. Mindketten aludtak még, mikor odaértem, szerintem éjjel filmezhettek, mert tele volt a tévé előtt minden kajás zacskókkal – mondta, mire halkan felkuncogtam.
- Biztos vagyok benne, hogy ezek ketten nem maradnak sokáig távol egymástól – tippeltem meg, miközben elképzeltem, ahogy azok ketten édesen alszanak a földön, kissé összeölelkezve. - Tudtál beszélni valamelyikükkel?
- Niall-lel, mikor még félálomban volt. Valamit arról hadovált, hogy Sarah-val elmennek az Eiffel-toronyhoz ma, szóval csatlakozhatnánk, de miután már voltunk ott, gondolom, nem tartunk velük.
- Mutathatok neked mást is, annyi minden van még itt, Párizsban. De itt is maradhatunk – hunytam le a szemem, miközben magamba szívtam bódító illatát.
- Támogatnám az ötletet – fonta szorosabban körém karjait, miközben egy lágy puszit lehet fülem tövébe.
- Minden rendben köztetek Niall-lel, igaz? – kérdeztem felnézve rá, mert eszembe jutott, hogyan is hagytam őket ott a reptéren még hónapokkal ezelőtt.
- Persze – bólintott egy aprót, miközben jókedve egy pillanatra sem ingott meg, ami csak azt jelentette, hogy már régen túl vannak az incidensen, én pedig emiatt felhőtlenül boldog voltam. – Akkor csak elborult az agyam, és nem gondolkoztam normálisan.
- De akkor is azt gondolni, hogy Niall belém van zúgva… - csóváltam meg a fejem hitetlenkedve.
- Őrültség volt, tudom. De kétségbe voltam esve, hogy elmész, és nem akartam elfogadni, hogy csakis azért, mert mi már nem vagyunk jók együtt, így próbáltam valakire rákenni az egészet – vallotta be. – Azóta is én fizetem Niall minden ebédjét. Szeretem a Nando’s-t, de öt hónap után még a csirkét és a krumplit is meg lehet unni. Csak azt nem értem, Niall hogy nem került még kórházba – bosszankodott kissé, én pedig csak halkan kuncogtam mellkasába. – A kórházról jut eszembe! Jársz rendesen a vizsgálatokra, ugye? – kérdezte Harry, ahogy a lehető legközelebb húzódott hozzám.
- Persze – bólintottam egy aprót. – Remélem, hogy szerencsém lesz, és soha többé nem kell majd újra befeküdnöm oda, mert már így is többet voltam bent, mint egyesek egész életük során – bosszankodtam.
- A következő alkalom már csak akkor lesz, mikor a kisbabánkra fogsz vigyázni – csúsztatta kezét finoman a hasamra.
- Szeretnéd? Mindazok után, ami történt? – kérdeztem kicsit meglepve.
- Még nem most, de egyszer határozottan igen – válaszolta. – Nem azt mondom, hogy már sosem gondolák rá, és sikerült elfelejtenem, de azaz időszak csak rádöbbentett, hogy mennyire is szeretném ezt az egészet veled együtt.
- Jó ezt hallani – vallottam be. – Most minden olyan tökéletes, de mikor fog valami megint elromlani? – kérdeztem kissé bosszúsan.
- Tanultunk a hibáinkból, és nem fogjuk őket elkövetni újra. Én sem foglak soha többé elengedni.
- És nincs benned semmi félelem? Hiszen annyi rossz történt már velünk.
- Ez egyetlen, amitől félek, hogy egyszer csak meggondolod magad, és újra faképnél hagysz – vallotta szomorú szemekkel.
- Harry, nem foglak elhagyni – emelkedtem fel kissé párnáimról, miközben szorosan fogtam magam köré a takarót. – Ígérem.
- És ha ez nekem már nem elég? – kérdezte, és felült velem szemben. – Az ígéretet olyan könnyű megszegni. Nekem valami biztosabb kell.
- Valami biztosabb? – húztam fel a szemöldököm kíváncsian. – Mit szeretnél Harry?
- Gyere hozzám. Legyél a feleségem. – Szavai hirtelen csaptak még, és először nem is hittem a fülemnek. Úgy éreztem, mintha még mindig álmodnék, és vártam, hogy végre felébredjek.
- Mi? Nem! Te teljesen bediliztél! – szólaltam meg kikerekedett szemekkel, és kimásztam az ágyból, hogy gyorsan felöltözzek.
- Miért? Mi ilyen nagyon hihetetlen ebben az egészben? – kérdezte kissé csalódottan és sértetten.
- Harry, tizenkilenc vagyok, te lassan húsz. Nem házasodhatunk össze! – fakadtam ki, ahogy nadrágomat húztam magamra. – Azt mondtuk, hogy kis lépésekben fogunk haladni, nem? Te pedig most a közepébe ugrasztasz bele mindkettőnket.
- A tegnap este megváltoztatta a véleményemet – állt fel. – Tudom, hogy hirtelen érintett most ez az egész, de abban is biztos vagyok, hogy mi összetartozunk. Hát nem érezted tegnap? Neked az nem jelentett semmit?
- De, Harry. Nagyon is sokat jelentett, de akkor sem lehetünk ilyen meggondolatlanok, hiszen alig csak pár órá…
- Ha megint arra hivatkozol, hogy talán megváltozunk, akkor nagyon gyorsan verd ki a fejedből. Tudom, Ash, hogy ugyanazt érzed, amit én is érzek irántad, még ha nem is akarod egyelőre bevallani. Én pedig túl sokat vártam már így is rád. Az elmúlt öt hónapban nyomorultul éreztem magam nélküled, és soha többé nem vagyok hajlandó átmenni ezen.
- És miért nem elég csak az ígéretem? Miért nem bízol a szavamban? – ráncoltam össze szemöldökömet.
- Hányszor ígérted már meg nekem ugyanezt, és mégis hányszor elhagytál. Nekem már több kell, mint az ígérted. Magamhoz akarlak kötni, hogy egy buta ötlet vagy hirtelen gondolat ne tudjon közénk állni.
- Miért, azt hiszed talán, hogy nekem olyan nagyon egyszerű volt? – nevettem fel keserűen. – Szerinted nekem nem tört össze a szívem minden alkalommal, mikor már lányoknak fogtad a kezét, vagy csókoltad őket? Tegnap pedig megjelensz itt, és felborítod az érzelmeimet. Először hidegen viselkedsz, majd hirtelen már őrülten szerelmes vagy belém, most pedig megkéred a kezem. Én nem tudom tartani ezt a tempót. Fontos vagy nekem, de most annyira össze vagyok zavarodva, és fogalmam sincs, hogy mi a következő lépés. Annyi hibát követtem már el, hogy szeretnék végre helyesen cselekedni – halkult el a hangom.
- Mindig abból adódott a hiba, hogy a fejedre hallgattál. Mi lenne, ha végre azt is megértenéd, amit a szíved mond? – kérdezte lágyan, ahogy elém lépett, és összekulcsolva ujjainkat finoman köröket rajzolt a kézfejemre.
- Az agyam azt mondja, hogy hatalmas nagy őrültség lenne igent mondani – vallottam be egy kis csend után. – A szívem pedig, hogy nehogy hozzámenjek valakihez, aki még rendes lánykérésre sem veszi a fáradtságot – néztem rá szúrósan, és hátat fordítva neki a konyhába igyekeztem. Hallottam még, hogy halkan nevet a halóban, majd követni kezdett.
- Szóval ezt szeretnéd? Egy gyűrűt? – kérdezte, miközben láthatóan jót mulatott rajtam.
- Hát, minimum! Nem vagyok én olyan „modern” lány, hogy egy „gyere hozzám”-ra rögtön rohanjak is a templomba – mondtam, miközben tojást vettem ki a hűtőből.
- Ha ezt tudom, esküszöm, veszek még gyűrűt is – nevetett fel halkan.
- Harry, most komolyan – fordultam felé egy pillanatra. – Gondolkodnom kell. Át kell gondolnom ezt az egészet. Fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes ebben a helyzetben, és félek, hogy rossz döntést hozok. Egy kis időt kérek.
- Én pedig azt, hogy ne kombináld túl a dolgot – ült le sóhajtva a konyhaasztalhoz. – Szükségünk van egymásra, nekem pedig egy kis biztosítékra, hogy tényleg az enyém leszel. Adok neked időt, de tényleg csak egy keveset, mert döntened kell.
- Köszönöm – sóhajtottam egy aprót gondterhelten.
- Ash… - állt fel az asztaltól hirtelen, és mögém lépett átkarolva a derekamat. – Nem akarom, hogy elrontsa ez az egész ezt a pár napot, rendben?
- Persze, csak kicsit hirtelen jött ez a dolog – vallottam be, miközben elkezdtem felkeverni a tojást.
- Akkor csak felejtsd el egy kis időre, és emészd, de csak akkor válaszolj, ha tényleg biztos vagy benne.
- Rendben – bólintottam egy aprót, miközben Harry egy lágy csókot nyomott az arcomra, majd nyakam hajlatába.
- Kell segítség? – kérdezte egy pár másodperc múlva.
- Felvágatod a sonkát? – adtam a kezébe egy kést, és vágódeszkát.
- Mit is csinálunk most? – kérdezte, miközben szorgalmasan munkához látott.
- Omlettet.
- Biztos vagy te ebben? – húzta fel a szemöldökét kérdőn, kissé bizalmatlanul.
- Harry, egy hónapig a nagyszüleinél laktam, és ragadt rám valami.
- Ragadt rád valami? – kérdezte, miközben láthatóan jót mulatott rajtam, és nem igazán hitt nekem.
- Meg lennél lepve.
- Igazán? Szóval ezért nem haltál éhen teljesen egyedül?
- Ezt sértésnek veszem! – böktem oldalba finoman, de közben nehezen fojtottam vissza mosolyomat.
- Ne vedd a szívedre, de fél éve még a zacskós levest is sikerült tönkretenned, most pedig egy omlettel próbálkozol, és kissé félek, hogy a mai napon nem sok mindent fogok enni – vallotta be.
- Tudod, nem mindenki a szexuális életén keresztül vezeti le a szerelmi fájdalmat – szűkültek össze szemeim, miközben szúrósan néztem rá. – Én megtanultam főzni és úszni veled ellentétben, aki minden második lányt megfektetett.
- Rendben ezt megérdemeltem – biccentett egy aprót. – De te voltál hosszú hónapok után az első, akihez vissza is mentem – kacsintott felém, én pedig csak rosszallóan, de mégis mosolyogva csóváltam meg a fejem.
Harry figyelmesen követte tekintetével mozdulataimat, mintha attól félne, hogy bármelyik percben lángra kaphatok a tűzhely mellett. Azonban az omlettben nagy gyakorlatom volt, és több tucat tojást tudhattam már magam mögött szénné égve a kukában. Viszont még csak az első tojást csúsztattam át egy tányérra, mikor a csengőt hallottam meg. Sietve gondolkoztam el, hogy ki látogathat meg ilyenkor, hiszen a nagyiék még nem érhettek vissza Párizsba, Niall és Sarah pedig elvileg az Eiffel-tornyot látogatják éppen. Azonban egy pillanat múlva kikerekedtek szemeim, és beugrott valami.
- Harry! Milyen nap van ma? – kérdeztem kissé bepánikolva.
- Öhm… Hétfő.
- Ó, Istenem! – csaptam a homlokomra idegesen. – Tíztől órám van, de teljesen kiment a fejemből – hadartam.
- Semmi gond, Ash – nevetett fel Harry. – Ezt majd én befejezem, te pedig csak csináld, amit szoktál – vette át tőlem a kezemben lévő lapátkanalat.
- Köszönöm, imádlak – adtam egy gyors csókot az arcára, majd sietve indultam a bejárati ajtó felé. Gyorsan még egy pillantást vetettem a tükörbe, és kicsit beletúrtam enyhén kócos hajamba, hogy ne nézzek ki úgy, mintha csak pár perce keltem volna ki az ágyból, ami igazából meg is történt.
Kicsit zavarban voltam, hiszen eddig még sosem fordult velem elő, hogy elfelejtkeztem volna egy órámról, de Harry valahogy teljesen felforgatta az életemet és az érzelmeimet alig fél nap alatt.
- Áh, szia Colette! – tártam nagyra az ajtót, és köszöntöttem a lányt, aki tizenkét éves magántanuló létére már egyedül, szülői kíséret nélkül járt hozzám. Egy fél nap alatt annyira megszoktam az angolt, hogy most megint furcsa volt francia szavakat használni. – Gyere csak beljebb!
- Jó napot, Miss Higgins! – mosolyogott rám édesen a vörös kislány.
- Bonjour Mademoiselle! – jött ki Harry a konyhából, és sugárzó mosolyt villantott a kislány felé, aki egy pillanat alatt lefagyott, és kiejtette kabátját a kezéből, amiből épp csak kibújt.
- Bo-bonjour – dadogta kikerekedett szemekkel. Valamiért kezdtem azt hinni, hogy egy kis rajongóval van dolgunk.
- Kész van a reggeli, Tanár néni – mosolygott rám Harry. – Különben is, kell az energia munka előtt.
- Colette, nem lenne kedved egy kis teához vagy valami tízóraihoz, mielőtt kezdünk. Úgy is fel kell melegíteni azokat a megfagyott ujjakat – fordítottam a kislánynak, aki csak egy aprót bólintott még mindig teljesen lefagyva, én pedig mosolyomat elfojtva vezettem őt be, a konyhába.

- Még hányan vannak hátra? – kérdezte Harry az ajtófélfának támaszkodva, miután Colette egy közös képpel és autogrammal, valamint hatalmas mosollyal az arcán ment ki az ajtón.
- Még ketten jönnek. Elvileg tíz perc múlva egy kisfiú. Nagyon imádnivaló – áradoztam, ahogy leültem egy pillanatra a kanapéra.
- Akkor azt hiszem, nem zavarok be, hogy tudjatok dolgozni is – mondta, mire halkan felnevettem, hiszen az előző kislánnyal még a zongora közelébe sem kerültünk.
- Akkor az étteremben találkozunk? – kérdeztem.
- Eljövök érted fél hétre.
- Rendben, köszönöm – mosolyodtam el lágyan. - Mennyire kell kiöltözni? Milyen helyre megyünk?
- Szerintem semmi elegáns nem kell, csak valami csinos – lépett közelebb hozzám.
- Akkor fél hétkor – adtam egy lágy csókot ajkaira, ahogy lehajolt hozzám.
- Szeretlek – súgta a fülembe lágyan, és kissé csalódottan nézett, mikor nem válaszoltam neki, csak halványan elmosolyodtam. Még egy puszit nyomott az orrom hegyére, és visszaintegetett az ajtóból, majd már távozott is. Már most hiányzott, de valahogy valami furcsa, kellemetlen érzés mart a lelkembe. Felpattantam kanapéról, és sietve szaladtam a folyosó felé, de Harry sehol sem volt már, így visszaszaladtam a lakásba egyenesen az ablakhoz, és szélesre tártam azt.
- Harry! – kiabáltam kihajolva a fagyos levegőbe a másodikról. A Göndörke épp egy taxi felé sétált, de kiabálásomra visszafordult, és megtalált szemeivel.
- Te meg mit csinálsz? Teljesen meg fogsz fázni! – szólt fel kissé rosszallóan, de mégis nevetve.
- Csak azt akarom mondani, hogy… hogy én is téged.
- Te is engem mit? – húzta fel a szemöldökét.
- Én is szeretlek - mondtam talán kicsit túl halkan.
- Tessék? Nem hallom egészen tisztán – ráncolta össze szemöldökét. Sietve néztem körbe, és örültem, hogy senki sincs éppen az amúgy általában forgalmas utcán.
- Szeretlek – mondtam már valamivel hangosabban.
- Mit szeletelsz? – húzta fel a szemöldökét. – Nem vagyok éhes, köszönöm. – Annyira tudtam, hogy csak játszadozik velem.
- Menj a fenébe, Styles! – nevettem fel. – Este találkozunk! – kezdtem volna becsukni az ablakot, mikor gyorsan utánam szólt.
- Én is szeretlek, Ash! – kiabálta, hogy teljesen tisztán hallottam.
- Szeretlek, Harry – mosolyogtam vadul, ahogy újra felé fordultam.
- Hogy is mondjátok itt? Je t'aime, ma chérie! – vigyorgott, és szeme jobban csillogott, mint az éjszaka frissen esett hó.
- Szeretlek, te bolond! – kiáltottam teljes szívből. – Este találkozunk! – dobtam még neki egy gyorsan puszit, majd visszamenekültem a melegbe hatalmas, levakarhatatlan vigyorral az arcomon.

- Jó estét! – köszöntött minket hét óra után pár perccel egy mosolygós pincérnő, mikor Harryvel megérkeztünk az étterembe.
- Jó estét – mosolyogtam én is, és mindketten átadtuk kabátjainkat. Tanulva tegnap esti hibámból most egy elegánsabb nadrágot vettem fel, így legalább nem is fagytam meg, míg elértünk a taxitól a kis étteremig, ami messze nem volt olyan elegáns, mint a tegnapi esti Eiffel-torony tetején, de igazából tetszett nekem az otthonos hangulata. Sosem szerettem olyan nagyon kiöltözni, maximum csak pár alkalommal az évben. Jobban szerettem, ha nem kell szűk ruhában feszengnem, hanem egyszerűen magamat elengedve jól érzem magam.
Összekulcsolt kezekkel mentünk lefoglalt asztalunkhoz, ahol természetesen már vártak ránk barátaink, hiszen Niall mindig benne volt egy jó kis evésben. Azonnal összefont ujjainkra vetették tekintetüket, és egy hatalmas pacsit nyomtak le egymásnak, nekem pedig muszáj volt felkuncognom.
- Helló, szerelmes pár – köszönt Sarah, és őszintén boldog mosoly ült ki az arcára. Egy-egy hosszú öleléssel köszöntöttük őket, majd helyet is foglaltunk a tegnap esti ülésrend szerint, egymással szemben. A hangulat ez alkalommal sokkal felszabadultabb volt, mint egy nappal ezelőtt. Niall és Sarah élménybeszámolóit hallgattuk, miközben lopva egy-egy szerelmes pillantást vetettünk egymás felé.
- Nem megyünk ki egy kicsit a teraszra? – kérdezte Harry, miután már desszertjeinket is elfogyasztottuk.
- Jó ötlet. Nem árt egy kis mozgás ennyi kaja után – nyújtotta ki lábait Niall. Sarah-val felálltunk az asztaltól, én Harry kezét fogtam meg, míg ő a szöszi mellé lépett.
Kiléptünk a kis, üveggel fedett teraszra, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a hóval betakart Párizsra. Csodálatos volt Harry karjai közt állni, még ha nem is volt hideg, de természetesen a szép pillanatot Niallnek muszáj volt megszakítania.
- Na, most már mehetünk? – kérdezte, és úgy gondolom, őt egyáltalán nem kötötte le a romantikus pillanat.
- Még egy perc – engedett el Harry, majd csendesen becsukta magunk mögött a terasz ajtaját. Nem tudtam, mire készül, de azonnal megértettem, ahogy felém lépett, és letérdelt előttem. Sarah halkan felsikkantott, én pedig kikerekedett szemekkel bámultam a Göndörkére, és imádkoztam, hogy az egész csak egy hatalmas félreértés legyen. Azonban összeszűkült a gyomrom, és hányingerem lett, mikor elővett a zsebéből egy apró bíborszínű bársonydobozt.
-  Harry… - motyogtam, de elhalt a hangom.
- Ash… - lehelte, ahogy csillogó szemekkel nézett fel rám. – Tudom, mit gondolsz most, hogy fiatalok vagyunk, és őrültség ez az egész, de engem nem érdekel, hogy mit gondolnak mások. Magam mellett akarlak tudni, és egyszerűen csak boldoggá tenni téged. Nem akarok semmit sem felejteni, ami velünk történt, csak minden rosszat felülírni, valami csodás élménnyel. Van még min dolgoznunk, és habár annyi minden akadály után valahogy mindig visszataláltunk egymáshoz, nem akarok többé egy percet sem nélküled lenni. Kérlek, csak hallgass a szívedre, és ne gondolkozz túl sokat. Csak tegyél engem a világ legszerencsésebb bolondjává azzal, hogy hozzám jössz. Szeretlek, Ashlyn Isabella Higgins, és örökké veled akarok lenni. Teljes szívemből kérlek, hogy engedd, hogy boldoggá tegyelek. Légy a feleségem – nézett mélyen könnyes szemeimbe.
Annyira nem volt fair ez az egész. Döntés elé állított, és ehhez kellett neki Niall és Sarah közönsége is. A finom bársonydobozt felnyitotta, és remegő ujjaim közé helyezte. A gyűrű egyszerűen gyönyörű volt azzal a nagy gyémánttal a közepén és a többi kicsi kővel kirakva az oldalán. Segítségért esedezve néztem fel Sarah-ra, akinek arcán csak egy hatalmas mosoly ült. Ő is cserbenhagyott engem.
- Szeretlek, Ash. Mindennél jobban – suttogta Harry, és kis kétségbeesés ült ki vonásaira. – Kérlek. Könyörgöm, hogy mondj igen.
- Harry… - súgtam remegő hangon, és könnyek kezdtem el záporozni arcomról. – Igen – szipogtam, és mondtam ki az első szót, ami a nyelvemen volt már oly régóta. – Hozzád megyek.
- Ó, Ash – pattant fel azonnal térdeiről, és szorosan ölelt magához.
- Miért csináltad ezt? – kérdeztem sírva, ahogy szorosan bújtattam arcomat ingébe.
- Muszáj volt választás elé állítanom téged – súgta. – Sajnálom, de nem tudtam kivárni, hogy túlságosan átgondold, és esetleg rosszul dönts.
- Annyira utállak most – szipogtam.
- Talán meg is érdemlem, de ha ez megnyugtat elég nyomorultul éreztem magam, mikor azt hittem, hogy újból vissza fogsz utasítani – mondta kis könnyedséggel és megkönnyebbüléssel a hangjában. – De legalább tetszik? – kérdezte, ahogy kivette kis dobozt remegő kezemből, és újra felnyitotta.
- Csodálatos – vallottam be.
- Egész Párizs végigjártam, míg meg nem találtam a tökéleteset, de még így sem olyan gyönyörű, mint te vagy.
- Ne bókolj, Harry, mert most nagyon nem szeretlek - néztem rá szúrósan.
- De legalább felhúzod? – kérdezte kisfiús lelkesedéssel. Egy aprót bólintottam, és felé nyújtottam kezemet, ő pedig édes mosollyal arcán húzta fel a gyűrűt az ujjamra. Gyönyörű volt, ezt meg kell hagyni, de akkor is szörnyen dühös voltam Harryre, még ha belül majd kiszakadt a szívem a boldogságtól. Tudom, hogy ez kellett nekem. Egy kis nyomás, hogy kimondjam, ami igazán szeretnék, de akkor is csúnya dolog volt ez tőle.
- Hol vannak Sarah-ék? – kérdeztem, miközben letöröltem könnyeimet, hiszen a két jómadár, már valahova el is tűnt.
- Visszamentek a hotelbe, gondolom – vonta meg vállát, és csak nehezen tudta levenni a szemét kezemről.
- Köszönöm – nézett fel rám, és édes mosolyával meglágyította a szívemet. – Nem fogod megbánni, ezt megígérhetem.
- Tudom, Harry. Tudom, hogy melletted lehetek csak igazán boldog, hiszen már most boldog vagyok – vallottam be, ahogy mosolyogva néztem fel rá, miután végre bosszúságom lecsillapodott, és már csal öröm maradt a helyében. - De muszáj még megbeszélnünk pár dolgot. – Egy aprót bólintott, és kíváncsian nézett rám. – Mi lesz, ha ti holnap délután visszamentek a turnéra? – komolyodtam el pillanat alatt.
- Jöhetsz velünk, ez nem probléma.
- Nem mehetek veletek a turnéra, Harry – csóváltam meg a fejem. – Az utazgatás a te munkád, és nem pedig az enyém.
- Akkor marad a terv, amit még öt hónappal ezelőtt megbeszéltünk. Te meglátogatsz engem, mikor csak tudsz, én pedig minden szünetben hazajövök.
- Harry – sóhajtottam egy nagyot. – Én nem megyek vissza veletek Londonba.
- Tessék? – kerekedtek el a szemei.
- Nekem most már itt van az életem. Pár hónapja minden hívó szóra hazarohantam volna, de mostanra sikerült beilleszkednem, és nem hagyhatok magam mögött mindent. Tanítványaim vannak, terveim, és már a sulit is kinéztem magamnak, ahova az év végén beiratkozom.
- Kell lennie valami megoldásnak – engedett el, és gondterhelt arccal támaszkodott a terasz fém korlátjának. – Csak most még nem tudom… – csóválta meg lehajtott fejét, és erősen gondolkozott valami megoldás reményében. – Nem tudom, Ash! Csak gyere velünk holnap haza. Elintézünk addig mindent.
- Harry, nem tehetem meg. Nem hagyhatom a cserben a tanítványaimat. Ezt az évet még végig kell vinnem velük, hogy átadhassam őket másnak.
- Nem akarsz igazán velem jönni, ugye? – nézett fel rám fájdalmasan.
- Harry… - fogtam meg a kezét. – Veled akarok lenni. Szeretlek, és igent mondtam épp az előbb. Ez nem elég bizonyíték? – A kapcsolatunkban mindig én voltam a bizonytalan fél, Harry pedig mindig a biztos pontot adta a számomra, most azonban mindketten elég kétségbeesettek voltunk.
- De annyira már nem szeretsz, hogy velem legyél…
- Harry, hányszor kértem én tőled, hogy add fel miattam azt, amit szeretsz? – kérdeztem halkan. Megértette, hogy mit akarok ezzel, és kissé szégyenkezve sütötte le szemeit.
- Én csak veled akarok lenni...
- Tudom, ahogy én is veled, de meg kell értened, hogy nem lehetek felelőtlen. Nem hagyhatok minden hátra egy pillanat alatt.
- Ennek ellenére engem ott hagytál Londonban, mire egyet pisloghattam volna.
- Harry, kérlek, ezt már megbeszéltük. Ne légy igazságtalan – szóltam lágyan, mert meg akartam vele értetni a helyzetet. – Veled akarok lenni mindennél jobban. A tiéd vagyok, ez a bizonyíték – mutattam fel gyűrűs kezemet. – Utáltam az elmúlt öt hónapot nélküled, és nem akarok többé egyedül lenni, de más mellett sem.
- Akkor mit szeretnél? Mit csináljunk? Mit tehetnék én?  - kérdezte, ahogy arcomra simította kezét, és segélykérőn nézett a szemembe.
- Adj nekem időt.
- Időt? – nevetett fel keserűen. - Vagyis arra kérsz, hogy újból és újból szegjem meg az ígéretemet. 
- Csak annyi időt szeretnék Annyit amennyi ahhoz szükséges, hogy itt rendbe tegyek mindent – győzködtem. – Nem tudnék úgy nyugodt szívvel hazamenni, hogy lezáratlan ügyeket hagyok magam mögött. Nem akarom, hogy ez a sok kisgyerek csalódjon bennem.
- Akkor mennyit? Mennyi időt kérsz? – kérdezte, ahogy eltávolodott tőlem, és ez fájt. – Annyi időt adtam már neked, Ash, és az én határaim is végesek.
- Amíg el nem rendezek mindent.
- Ez nekem nem elég - rázta meg a fejét. – Megértelek, de neked is meg kell értened engem. Nem várhatok örökké rád, ezt nem várhatod el tőlem.
- Nem is várom el – mondtam halkan.
- Akkor fél év. Ha augusztusig nem jössz vissza, akkor az azt fogja jelenteni, hogy nem akarod ezt köztünk ilyen áron, én pedig elfogadom, és el foglak felejteni. Ha legkésőbb hat hónap múlva nem ülsz fel egy gépre London felé, akkor köztünk vége – mondta szigorúan.
- Miért csinálod ezt, Harry? – sírtam.
- Mert szeretlek, és nem bírnám ki, ha egyszer végül apádtól kellene megtudnom, hogy már valami Pedroval vagy, míg én még mindig csak rád várok. Nem kérem, hogy ígérd meg, hogy ott leszel, de bízom benne, hogy jelent az valamit, hogy elfogadtad azt a gyűrűt.
- Én így nem tudnám hordani – ráztam meg a fejem, ahogy potyogtam könnyeim. – Visszaadom. De csak augusztusig – erőltettem magamra egy kis mosolyt, és remegő ujjakkal húztam le alig egy órája kapott gyűrűmet, és Harry kezébe ejtettem.
- Ne – rázta meg a fejét. – Nálad van a legjobb helyen. – Nyakam mögé nyúlt, és kikapcsolta ezüstláncomat. Először nem értettem, hogy mire készül, de tette azonnal értelmet nyert számomra, mikor medálként fűzte a gyűrűt a kis láncra, és újra a nyakamba tette. Egy hosszú puszit nyomott a csillogó ékszerre, majd szomorúan nézett a szemembe. – Csak hogy emlékeztessen arra, hogy mi is a tét, és mit adsz fel. 
- Szeretlek, Harry – súgtam, és szorosan öleltem őt, ahogy felpipiskedve könnyeimtől sós csókot nyomtam puha szájára.
- Tudom – mormolta ajkaimra. – És remélem, hogy ez épp elég lesz – karolta át derekamat, és szorosan húzott magához. – El sem hiszem, hogy a búcsúig jutottunk el egy kérdés és egy gyűrű miatt – mondta halkan, én pedig szipogva bújtam mellkasához. – Köszönöm, hogy pár percig a világ legboldogabb emberévé tettél azzal, hogy a menyasszonyom voltál – suttogta megtörten.
Fogalmam sem volt, hogy lett hirtelen megint minden ilyen fájdalmas. Nemrég még Harry boldog jegyese voltam, most pedig mindketten össze voltunk törve, és úgy szorítottuk egymást, hogy ne essünk darabokra. Hosszasan álltunk ott, a teraszon, és nem mertünk megmozdulni, nehogy elmúljon a varázs. Tudtuk, ha most elengedjük egymást, akkor már nincs visszaút, és sok időre kell búcsút mondanunk egymásnak. Talán nem örökre, de hat keserves hónapra biztosan.


Ui.: Utolsó előtti rész... :( Vasárnap jön az epilógusszerűség, és vége a Summer '09-nak. Lassan két éve írom ezt a blogot, és hiányozni fog... :'(